Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Lőrinczy Huba: Pillantás az éjszakába (Márai Sándor: Válás Budán)

az emberek csinosítgatták életük kereteit” - „Minden megváltozott, divat, gépek, eszmék, megegyezések, minden a sutba került, évek alatt megöregedett, divatját múlta...”, „Az emberek leikéből láva ömlött”, s „... a rozzant szerkezet minden sarkában és szögletében recsegett...” (43.). íme a kapcsolat az egyén és a történelem, a középosztály válsága s a magyar sors között!

Ebben a felfordult világban kell, kellene igazságot tennie, Savonarolaként (43.) ítélkeznie, értéket mentenie, minőséget őriznie Kőmives Kristófnak, kinek biográfiájába önéletrajzi elemeket is vegyít Márai, ki „... éppen a határon született, két világ határán” (22.), s kinek famíliájában (előlegezvén mintegy a magánjövendőt, de egy kissé az országét is) már megjelent a bomlás (23-29., 31-33.). E feladat azonban - bármi szépen alakul is hivatali pályafutása - meghaladja a bíró lehetőségeit és képességeit. Merőben más Kőmives Kristóf helyzete és formátuma, mint volt az őseié, nem csupán született ő „két világ határán,” hanem maradt is ott, egész személyiségével, habitusával, mentalitásával. A régi idők reflexeivel, eszményeivel akarna élni, ítélni az új időkben, így jelenében jószerével gyökértelen s otthontalan, lelke pedig apránként mérgekkel, traumákkal, elfojtásokkal telítődik. A regény hosszan időz Kőmives rideg, szeretetet nélkülöző gyermekkoránál (apa és fia viszonyáról hasonló szuggesztivitású képet Joseph Rothnál találhatni: vö.: Radetzky-induló -A kapucinus kripta. Bp., 1982. 27-30.), bemutatja intézeti neveltetését, Norbert páter üdvös, de utóbb gyöngülő hatását a fiatal lélekre, a pályakezdést, majd az udvarlás és a jegyesség hónapjainak megannyi félszeg pillanatát. E múlt indokolja a bíró jelenét, magányát, kétségeit, határozottság mögé rejtett tétovaságát. Kőmives elszánása magasztos — „Az ő dolga volt, hogy mentsen, megtartson” (18.) —, ámde „az ország”, „a társadalom”, „az egész” (18., 62.) mentésének, megtartásának programja, az „akarat”, a „kötelesség” mindenhatóságába vetett hit (16., 20-21. stb.) alig több szép általánosságnál, s nem oltja ki gyötrő nyugtalanságát. Csak őriz, de nem alkot („... az építést, irtózatos felelősségével, reá kellett bízni másokra”: 18.), régi, immár letűnő értékek, elvek szószólója - rossz lelkiismerettel (17. stb.), s „Kételyeivel a maga világában, a család és a hivatal világában, egyedül maradt” (18.). Boldognak tetsző házassága rutin óvta, társas magány, s külön áll, többé-kevésbé idegenül, bárhol legyen is. Noha idősebb pályatársaival kölcsönösen becsülik egymást (39-42.), teljes közösséget velük sem érez, s egy ízben (61-65.) élesen el is határolódik tőlük, hogy sokkalta távolibb világ legyen számára a fiatalságé, az „új nemzedéké” (21., 60-61.). Kőmives Kristóf anakronisztikus lény, kit csak a szerep, a kötelességtudat páncélja óv meg a széthullástól. Élete éppoly „szomorú és reménytelen”, mint azoké a raboké, akiket nem csillapuló érdeklődéssel figyel „három esztendeje (...) és mindennap” hivatali szobája ablakából (8.). A fogházudvar és az elítéltek látványa - ha a bíró csupán homályosan sejti is — szimbolikus: Kőmives léthelyzete tárgyiasul benne. O is fogoly, ő is oly „szomorú és reménytelen” gépiességgel él és cselekszik, mint amazok.

Kőmives Kristófnak meg kell tudnia, hogy személyisége, egész világa önámításon nyugszik, hogy a benne is lakozó vulkán bármikor kitörhet. Egy nyugtalansággal, szorongással, „idegességgel” teli napja végén toppan be a hívatlan vendég, amidőn a lélek védőburka felpuhult, a büszke tartás megingott s elemyedt. Greiner a társadalom mélyéről küzdötte föl magát a középosztályba; őbenne így sokkal több az elfojtás, a komplexus, jóval hevesebb a válságtudat. Két múlt, két hagyomány, két kultúra - két világ szembesül az éjszakában, ám mégis egyazon polgári lét krízisének hordozói ők ketten, s még a hivatásuk is jelképes (akár a főhős tanár, matematikus és fizikus volta Kosztolányi Aranysárkányában). A doktor könyörtelen önelemzése azt mondja ki, azt hívja a bíró tudatának fénykörébe, ami baljós megérzésként régtől lappangott Kömi- vesben: létének fájdalmas hiányait, megannyi gyarlóságát, korlátját, hazugságát, mulasztását, tevékenységének, fennkölt elveinek kérdésességét, azt, hogy az értelem mindenhatóságába vetett hite, személyiségének kohéziója, egész konszolidált élete, egzisztenciája esetleg „félreértés” csupán, „Egy neme a félreértésnek...” (137.). Greiner Imre

825