Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Elmer István: Az ördög halála (próza)
tendő. Halálával megállt az időben, én ellenben - ó, istenem! - tizennégy esztendővel közelebb kerültem hozzá. És anyám? Szép, vékony teste magára vette az öregedés súlyát, talán már nem akar senkinek tetszeni? Vagy hiába akarna, teste nem engedelmeskedik kívánságának? És ha meglátogatnám, vajon főtt étellel váma-e? S amióta feleségem nem mondta ki azt az utolsó szót, amióta nem tudom, gyermekeim szeme megnőtt-e álmukban, s mit álmodtak azon az utolsó esténkén? Istenem, ments meg az utolsó kéztől, az utolsó tekintettől, az utolsó szótól, az utolsó álomtól, ments meg uram, légy irgalmas velem, rólad azt mondják, mérhetetlen az irgalmad, hát akkor ments meg...! Hallj meg uram, ments meg uram, jöjj és figyelj rám! Ez az a dallam... Uram, valami baj van, rosszul érzi magát? Hogy? Ez az a dallam: semmi baj nem érhet, csak el ne veszítsük a megbocsájtás szellemét. Csönd és éjszaka. Áll az autóbusz. A vezető felém hajol, úgy ismétli: uram, rázkódik a válla, valami baj van? Nem, köszönöm, semmi baj. Nem, nincs semmi baj. Végig utazom. Megérkeztünk, mondja, végállomás. Leszállók. Langyos az éjszaka. Hol, merre járok? Ide indultam? Zsebre vágom a kezem, lassan lépdelek. Arcomban mintha megnőnének a szemek. És ezekkel a szemekkel nézek. Lassan járok, lassan, nyugodtan. Ó, halld meg uram, halld meg imám! Figyelek, arcomban megnőnek a szemek... megnőnek, mint a tiétekben. Engedjétek hozzám riadalmatokat! - ejtem ki végre a szavakat. Kell-e még mondanom, hogy nem keresem tovább az ördögöt. 70
