Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz

tait megpróbálta feleségével, Icával is közölni. Melléfogott. Ica ráripakodott: Ne ártsd magad a mások dolgába! Vedd tudomásul, te senki vagy, tehetségtelen, összeférhetetlen, tróger! Janinak arra a félénk megjegyzésére, hogy: Azért mégis..., a „leikéből lelkedzett” jelzőket az állat, a dög, a disznó kifejezésekkel dúsította fel. Amire esténként ágyba került, szomorkás tekintetével „felrajzolhatta” magát szobájuk egyelőre repedezetten, festett mennyezetére. A senkihez virgoncán odapöndörödött a házi; senkiházi, a tehetségtelenhez a dög, az összeférhetetlenhez az állat, a trógerhez a disznó. A véletlenül sem hízelgő megnevezések hajlamosnak mutatkoztak versekbe tömörülni, csomósodni: Senkiházi / Lehetsz, kvázi. Tehetségtelen dög / Vagy te patás ördög. Összeférhetetlen állat, / Mint kést a kecske, úgy kívánlak. Tróger disznó / Penészdísz, ó. A rigmusok fölött rajzok elevenedtek meg: Ház nélküli csiga, sikertelenül letaglózott, ide-oda tántorgó gebe, szarvakkal, patákkal, de emberi pofával, vadul fújtató bika, rozsdás orrkarikáján hímporos bokájú, tarka lepkével, elégedetten röfögő sertés gödörből kitüremkedő pocsolyában. A csigát hamarosan eltaposta a gebe, a gebét felöklelte a bika, a bika belebotlott a disznó gödrébe, kitörte mind a négy lábát és felfordult. Nyílt a szoba ajtaja, a mosogatással, pelenkamosással, fíatalasszonyos piperészéssel végző Ica halkan bejött, a csempekályha mellé tett kiságyában alvó Attilát megnézte, betakargatta, majd Jani mellé feküdt, hozzá simult, engesztelőleg csókolgatta, fogadkozott: Nem teszek rossz többé. Nem teszek rossz többé. Jani várta a békítgetést. Természetesen, mindjárt meg is „hálálta”. Másnap, harmadnap, negyednap, és azután jó ideig, a kisipari termelőszövetkezetekben, a vállalatokban, a gyárakban, üzemekben, bányákban zajló szocialista versenyekről, az önköltség csökkentéséről, a terven felüli teljesítményekről, a munka termelékenységének növeléséről, az alapanyagok ésszerű felhasználásáról, bányákban a vizesfúrás kötelező bevezetéséről, alkalmazásáról szóló tudósításai, riportjai „dzsungelében” tévelyegve arra törekedett, hogy a szerkesztőségből kitiltott Mátis Bélát otthon vagy a munkahelyén minél többször felkeresse. Szerette megbeszélni Mátissal az időszerű kérdéseket. Az egyetem- és iskolaegyesítés fölött, no meg Szabédi László és Csendes Zoltán sorsán hosszan búslakodtak. Ebből következett az erdélyi magyarság jelenének és jövőjének vizsgálgatása, Erdély háttérbe szorítása, közútjainak elhanyagolása; minden jelentős ipari létesítmény a Regátban van. Az erdélyi magyarságnak maholnap nem tesz ügyvédje, történelemtanára, filozófusa, orvosa, pilótája, mozdonyvezetője, sofőrje; óhatatlanul a cigányság szintjére süllyed. Mátis szaporán pislogott, odaadóan helyeselt és nem mulasztotta el a piaci árak „drasztikus” növekedését sérelmezni. Ezen a ponton Jani az irodalomra terelte a szót, meghallgatta Béla babtista versélményeit, de arról sem feledkezett meg, hogy kora tavaszi szilágyballai látogatását felemlegesse. Kilopták nagykabátom zsebéből a bőrkesztyűt, mondta. Szép kis lakodalmasok. Mátis Béla sápadozott, faluja becsületét kitartóan védelmezte. Lehet, nem is volt kesztyű, állította, mintha a vonaton előzőleg nem látta volna. Istentelenül hideg vonatokon tették meg az utat Szilágyballáig. Béla, Karola, a két gyerek és Jani. Mátis Mécs László verseit olvasta sipítozva; Jani nem értett semmit, de úgy tett, mintha cseppet sem zavarná a kerekek csattogása. Karola „megsúgta”: a lagziban tud Janinak valakit, egy „csatakancát”. Jani odáig volt. A Més-versek ártalmatlanul süvítettek el a füle mellett. Zsibón át

754