Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz
ral; levegőért „kapkod”, csenevész almafák és sűrű füstöt okádó kémények. Jani néhányszor szerét ejtette, hogy (a Holló Vera felségterületére lépve) ellátogasson Mikolához. A református temető és a Liget szomszédságában lakott, a Petőfi utcában. Módos műteremlakásában készségesen mutogatta meg a képeit, ugyanakkor átadott a „szerkesztő úrnak” valami irományt, amely merész stilizálgatások után meg is jelent a Bányavidéki Fáklyában. A vasország volt a címe, mivel Nagybánya tartományban, a Román Munkáspárt (élén Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárssal) útmutatásának fényében az Avast kellett tartani a román népi-nemzeti hagyományok bölcsőjének. Az Avas „művészi ábrázolása” ürügyén meglehetősen sok mázoló, fa- és kőfaragó személy alapozta meg anyagi-szellemi érvényesülését. Az író legyint: Hagyjuk. Jani tehát átgyúrta és közölte a vén Mikola András Avasról szóló ömlengéseit. Mikola később a párt kegyeltjévé vált, minek utána Andrei Mikola névvel jegyezte képeit. A. Mikola, olvashatta Jani a különböző kiállításokra küldött, egyre silányabb alkotások alatt. A. Mikola a román kommunista hatalom őszinte és határtalan megbecsülésének tudatában hunyt el. A nagybányai Drámai Színház előcsarnokából temették. Élt vagy nyolcvanhét évet. Festegetett és vadászgatott; úgy morzsolgatta napjait a váltakozó „érák”-ban. Jani újságíró-korszakának első (esetleg: második?) szakaszában román kollégák társaságában is mutatkozott. Nem ment ritkaságszámba, hogy a Pentru Socialism munkatársaival késő estig, akár éjfél utánig is elidőzzön az Istvánban. Nagyobbik fia, Attila születése előtt a román kormány és párt még nem mérgezte meg a magyarok és románok békés egymás mellett élését. Jani egyes románokat, mint Ra(iu Ioant, Cresula Pault, Bellu $tefant, Petria Iliét és nyilván másokat is, nyugodtan barátjának tekinthette, de Bukarest felől hideg szelek kezdtek fújdogálni. Rebesgették, hogy egyesítik az egyetemeket, az iskolákat, a bentlakásokat, mert borzasztó ez a román-magyar elkülönülés. Jani a természetellenes következményekre egyáltalán nem számítva, és Andor Zoltán csitítgató megjegyzéseit, tanácsait mellőzve határozott ellenérzésének adott hangot. Engedd be a tó tot a házadba, majd kiver belőle, idézte Andornak a közmondást, amelyet a románokkal bizonyos „körülírásokat” alkalmazva tudatott, nehogy a tótokra való hivatkozást magukra vegyék. A csakis egyenetlenségekhez, viszálykodásokhoz vezető közös lakást hozta fel, mire ők mindjárt kiáltották is, hogy: Prietene (barát), az egészen más! Ne téveszd össze a szezont a fazonnal. (Ra(iu és Cresula jól beszélt magyarul.) Romániában vagyunk. Erdélyben, pontosított Jani. És Erdély ezer évig, ugye... De ti ne tudnátok, hogy?... Andor Zoltán buzgón közbeszólt: Hazánk irodalmának reménysége elveti a sulykot. Többet ivott a kelleténél. A románok hebegtek-habogtak valameddig, azután Bellu §tefan, a Magyarlápos környéki parasztfiú feltette Janinak és Andornak a kérdést: Szerintetek Erdély kié, a románoké vagy a magyaroké? Magyarországé, válaszolta Jani. Andor a „hivatalos” álláspontra helyezkedett: Azoké, akik lakják. Erre iszunk, mondták a román kollégák. Slibovicát rendeltek pörkölt mogyoróval, a cigányokkal magyar nótákat húzattak. Andor Zoltánnak román népdalok kellettek, amelyekért köszönetül jókora tábla csokoládét küldött a cirkuszszőke hajú, cigány zongoristanőnek. A Bukarest felől fújó hideg szelek fagyosakká, dermesztőkké hűltek. Az Erdélyben és Romániában megjelenő 752
