Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XVII.
eltartják, s még azt is el kellene hinniük, hogy az ő érdekükben történik mindez. (Azért ebben a lapszerűségben is megleltem karácsonyi örömömet: azt, hogy az okos Kornai János, Vitányi Iván, Lukácsy András s még néhány kevesek nem szálltak be a mocskolódásba.) Berlinben éltem meg az MSZP egyik nagy politikusát, aki mosolyogva közölte hallgatóival: „Én már dicsérném is ezt a nyomorult kormányt, de bárhogy is keresem a módot rá, egyszerűen nincs egy lépésük, amit dicsérhetnék”. Megdöbbentem: istenem, honnan lehet emberben ennyi gőg? Aki emberekről így gondolkozik, hogyan teszi ezt azokról a sokkal „silányabbakról”, akiket képvisel? Minek tekintheti őket? Ugyan minek?! Nem vagyok elfogult és kormánypárti. író vagyok (míg volt erre módom, időm), s ez meghatározta „pártiságomat”. Valamiképpen - és véglegesen! — emberpárti lettem. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi - s emberi általában a tökéletlenség, a tévedés, az esendőség. Viszont minden véglegesen idegen tőlem, ami elszakad az embertől; különösen az, ami az embereket a hatalomhoz vezető lépcsőnek tekinti. Ezért: minden párt kissé idegen tőlem. Annál inkább, minél jobban saját pártérdekeit tekinti mértékadónak. Németországban veszélybe kerültek az „idegenek”. Egy felelős sajtó minden sztárja és vezetője felszólítás nélkül egységesen reagált. Ha átléptük a fájdalom határát, mind együtt lépjünk föl az egymástól eltávolító erők, a hec- celők ellen. Veszélyhelyzetben mindig a közösség érdeke a döntő. Újság, rádió, televízió ezzel van errefelé tele. Megvan a hatása. Riasztották a közéletet. A szeparatista heccelők tudomásul vehetik, hogy még lapító többség sincs mögöttük. Nehéz helyzetben egy nyugati típusú botránysajtó is felismeri: mit kell tennie. Felelős ember errefelé többé nem nyithatja ki a száját következmények nélkül. Otthon nem ez a helyzet. (Ergo: másféle kell legyen a válasz is.) Csak egy közös: a felelősség. Mert ha tönkretesszük országunkat, ha bambán belesétálunk a csapdába, mindannyian felelünk érte. Ilyen elvadult viszonyok között eljött a személyek felelősségének ideje. Karácsony előtt az Európai Kulturális Alapítvány és ennek német szervezete vezetőségi gyűlésén vettem részt. Egy ebédszünetben szó került a kö- zép-kelet-európai zsidóságról. Az egyik német rám mosolygott: „Milyen szerencsések maguk, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb zsidó közösségével rendelkeznek.” Először megdöbbentem. (Valamiképpen nem tudatos az emberben ez a tény: holocaust? antiszemitizmus contra legnagyobb közösség? Miért is maradnának ilyen „szörnyű körülmények” között ilyen sokan? Valami mégsem stimmel?) Aztán - immár otthon, újságolvasással töltött karácsonyi éjszakák után - visszatért számra a mosoly. Minden nép, faj, etnikum, vallás stb. túlnyomó része normális életre termett. (Ha csak tartósan torzító nyomás, hisztéria, manipuláció stb. el nem téríti önmagától.) „Minél rosszabb, annál jobb?” Igen. Bizony jó, hogy a legnagyobb, intelligens zsidó közösség minálunk él. A közösség minden felelősségével. Hogy Magyarországon sóba zsidóüldözés, antiszemitizmus ne legyen, az a mi felelősségünk. Ám hogy saját identitászavaraival küszködő, militáns személyek heccelése ne fordítsa saját azonosságának része: a magyarság ellen bármelyik alkotóelemünket, az bizony épp a 737
