Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Elmer István: Az ördög halála (próza)
Ehelyett kiabáltam. Honnan jöttek a hangok? Olyasmiket vágtam feleségem fejéhez, melyektől magam is megrettentem. Vádoltam őt, és ő vádolt engem. Miért nem jutottak eszeidbe a gyerekek az ajtó mögött, miért nem jutott eszembe anyám, amint így szólt: drága gyerekem, majd megnyugszol. Ne gondold, hogy mindig mehetsz a magad ösztöne szerint. így soha nem leszel boldog. Miért nem jutott eszembe? Rég volt, évekkel ezelőtt. Az eltelt idő megülte ezt az emléket is. Senki nem ült mellettem, negyvenévesen egy autóbusz ablakából bámultam a holdfényt. Arcom fintort vetett, hol ide, hol oda torzult. És az a dallam! Hol hallottam, hol? És ki dúdolja most? Egyre ritkábban járok haza. Az otthon, a régi ház, ahol anyám élt nagyapámmal és nagyanyámmal, s mi gyerekek. Nagyanyám öreg volt már, az öregségtől elszomorult az arca, s én olykor — amint lefeküdtem a szomszédos szobában, s az üvegbetétes, kétszámyú ajtón keresztül hallottam a szuszo- gását, s láttam meglassult mozdulatait — féltem tőle. Odaát minden hideg és gusztustalan volt. Öreges testének bűzeire gondoltam, összeszorítottam a szemhéjamat, csak ne lássak semmit, ne lássam, amint leül az ágy szélére, vittem, vittem, menekítettem gondolataimat a házfalakon túlra, s közben azt kívántam, halna meg inkább, s azt kívántam, csak ne haljon meg azon az éjszakán. Miért kell hazajárnom, miért nem maradhatok egyedül a házban? Kidobálnám valamennyi utánuk maradt elhasznált holmit. Ez lenne az élet, vinnyogtam. A vasárnap délelőttben nagyapám ült a szobában, valahonnan külföldről érkeztem meg éppen. Hát hazajöttél, szólt ki aszott-vézna testével a hatalmas fotelból (a fotel az idők folyamán nőtt hatalmassá, amint az ő teste egyre összébb ment), hát hazajöttél, és már nem tudott fölkelni ültéből, kezét nyújtotta felém, de hátrább léptem, meséltem Svédországról és Olaszországról, meséltem politikáról és művészetről, csakhogy ne érhessen el a kezével, azzal a kézzel, melyen már rászáradt a bőr a csontokra, de én nem vettem észre, mintha észre sem vettem volna, vihorászva hadonásztam és magyaráztam, közben arra gondoltam, hát ezért kellett hazajönnöm, amikor anyám az asztalhoz hívott (drága gyerekem, mindig így szólított), nem vagyok éhes, utasítottam vissza, pedig tudtam, miattam főzött, miattam, merthogy érkezem, két nap óta azt sem tudja, mit főzzön. De hát egyél, drága gyerekem, biztosan éhes vagy, a kedvenced...; s letettem: ugyan, hagyd már, nem vagyok éhes! Enni sem volt kedvem, talán a dühtől, talán a szomorúságtól, az otthon szomorúságától, talán finnyásságomban, merthogy annyira gusztustalan az öregség, és anyám kötényét is utáltam, amit maga elé kötött. Megy velem az autóbusz, örökösen ugyanazt a dallamot hallom, továbbra sem tudom, honnan, hangos a motorzúgás, néha megállunk, valaki leszáll, mások föllépnek, halk szavak, a vezető jegyet ad, s csak megyünk. Vajon mennyire jár az idő, s mikor érek oda, oda ahol az ördögöt megtalálhatom. Pontosan emlékszem nagyapám tekintetére. A szemek körül eltűnt az arc, egy merő szem volt, riadt, hatalmas szem, és tudom, tudtam akkor is, miért ne tudtam volna, tőlem várja, hogy azt mondjam neki, papa, semmi baj, messziről jövök, ahol csodák vannak, hidd el, csak játék az egész, semmi 67
