Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Elmer István: Az ördög halála (próza)
komoly, igaz, most nem tudsz folállni, a lábad nem bírja, de semmi komoly, távolról jövök, ahol csodák vannak. Azokhoz képest semmiség pillanatnyi gyöngeséged. Messziről jövök, tudom, egyszer majd fölállsz, és ismét elindulsz, lesz erőd, addig mész, ameddig kedved tartja. Erre várt! De nem mondtam! Elhúztam a kezem, amikor már csak kopott szemével bámult rám, és irigyelte bennem az életet, olyannyira, hogy az maga volt a gyűlölet. Arca helyén a két szem, az a két hatalmas duzzanat, amit szemnek kell nevezni, pedig már nem is az volt; ő nézett ki egész életével, a kezdet a véggel, a minden a semmivel,- gyöngeség és fájdalom, megtört tudás és végtelen szomorúság. Elhúztam a kezem, csontra aszott teste véletlenül se érintse az enyémet, visszautasítottam anyámat, pedig elment a város túlsó végébe, hogy ebben az évszakban karalábét szerezzen az én kedvemért, korán kelt, mert tudta, mikor érkezem, kész akart lenni, ne kelljen vámom az evéssel, ha úgy gondolom, s erre azt mondtam: ugyan, hagyj, nem vagyok éhes, mire kötényével besomfordált a konyhába, nézte a hatalmas lábast, melyből az apja, az én nagyapám már nem fog enni, hiszen meghal, s én sem akarok belementeni. Mi ez a hang? Az ülések között előretámolygok a vezetőhöz: uram, kapcsolja ki a rádiót, förtelmes ez a zene, és egyébként is hangos, ha akaija, kétszeres tarifát fizetek, csak legyen vége. A vezető rám néz, futó pillantás, tekintete követi az út vonalát, szemből fények vakítanak, halkan válaszol: semmiféle zene nincs uram, nem tudom, miről beszél. Nincs zene, uram! És mutatja a rádió kapcsológombját. Már nem néz rám, vezet, messze még a végállomás, sötétben különösen nehéz a szűk, kanyargó úton, kezét átveti a széles kormánykeréken, fordítja a járművet, utazunk. Ostoba pasas! Visszaülök a helyemre, szerencsére a néhány késői utas nem látja arcomon a felháborodás és szégyen keverékét. Feleségem szeme volt olyan, mint nagyapámé. Tett egy mozdulatot felém, de elhúztam magam: ugyan, ez már nem segít! Nagy volt a szeme, egyre nagyobb, mintha egy szem lett volna az egész asszony, és ez a szem engem nézett. Ma sem értem, a gyerekek miért nem jutottak eszembe. Pedig ott aludtak a szomszéd szobában, vagy leselkedtek az ajtó mögül. Első álmukból fólri- adtak a hangos szóváltásra? Este volt, talán éppen arra vártam, hogy ágyba kerüljenek, és végre bejelenthessem a feleségemnek: elmegyek. A ház előtt állt az autó (az autó az enyém, elvégre itthagyom neked a lakást, itthagyok mindent, de a kocsi az enyém). Nem mentem át a szomszéd szobába, hogy ránézzek szuszogó testükre, nem akartam nagy szemüket látni, az akkora szemeket, melyek már megölik maguk körül az arcot, és csak szemek, szemek, öklök, ököl-szemek. Nem ütöttek felém, mint hatalmas, összeszorított kezek. Egy idő óta elfelejtettem megolajozni az ajtót, élesen nyikordult, nem nyitottam rájuk, behúztam magam mögött a bejárati ajtót, a lépcsőházba befútt a szél, undorító, nem elég, hogy elhagyom a családom, még ezek a büdös, huzatos lépcsőházak is! Nem kíméltem az autót, induláskor nekimentem a járda és az úttest közötti foldsávban satnyán növekedő fának — a rohadt életbe, ennek is éppen 68
