Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Elmer István: Az ördög halála (próza)
lassabban tették volna meg a néhány lépést, mint korábban. Ahogy azonban odaértek, az ördög nem volt sehol. Ahol feküdt, a föld benyomódott. A tetem alakja jól kivehetően ott volt a szemük előtt, de az ördög sehol. Átkutatták a kertet, a házat, később az egész falut, eredmény nélkül. A helybéli fotográfus soron kívül előhívta a filmet. Mindenki várta, hogy legalább képen láthassa az ördögöt. A fotográfus kötött, félrecsapott sapkájában végre kilépett a sötétkamrából: - Uraim, nem értem, a film elégett. így beszélte el barátom a levelében. Volt ördög, nincs ördög. Én azonban nem tudtam napirendre térni fölötte. Elutaztam, hogy megkeressem az ördögöt. Gyerekkorom óta izgat, milyen lehet, valóban megpillanthatja-e az ember? Nagyapám és anyám meséiben jelent meg előttem, a vastag ágyneműkkel teli gyerekágyban. Olykor féltem a szőrös, patás, vörös nyelvű ördögtől - így meséltek róla -, máskor azonban legszívesebben azonnal elindultam volna a sötétségben is, csakhogy végre szemtől szembe kerülhessek vele. Már nem vagyok gyerek. Rácsos ágyam sincs meg, nagyapám több mint tíz esztendeje halott, anyámat pedig, anyámat ma már nem merem megkérni, meséljen nekem. Meséljen bármiről - oly jó lenne hallgatni a délutánból leszálló sötétségben, és gyertyát gyújtanánk az asztalon -, meséljen bármiről, de legfőképpen az ördögről. Amióta nagyapám meghalt és anyám sem mesél már, egyedül maradtam az ördöggel. Egyes-egyedül, amilyen magányosan csak lehet. Az autóbuszon ablak melletti ülést kaptam. Nyilván hazatértek már az emberek, alig néhány utas szállt föl. Nyugodtan kibámulhattam az út mellett kanyargó folyóra, melynek tükrén megcsillant a korán előbukkanó holdfény. Mikor utaztam így utoljára? Mikor nem siettem, mikor engedhettem meg magamnak ezt a luxust? Szándékosan hagytam otthon az autómat. Kíváncsi voltam: vajon képes vagyok még átszállással, várakozással eljutni valahová? Odakinn a folyó, a folyón túl hegyek, s amint hátravetettem a fejemet az ülés támláján, egyszerre valami dallam csavarodott körém. Ó, de szép! Mi lehet ez? O, mily szép! Honnan érkezik, miféle ének, kinek az éneke? Vajon félek az ördögtől, ez hajt a közelébe? Talán ha nyomára bukkanok, meglelem patájának lenyomatát, néhány szőrszálat, amint odadörgölődött a fa kérgéhez, ettől megnyugszom, s már nem fogok félni tőle? Senkinek nem említettem, hová indulok. Bizonyára kinevettek volna, s nekem is velük kellett volna mosolyognom, hogy vereség nélkül megússzam az ostoba helyzetet. Magám vagyok, olyan egyedül, mint régen nem. Mikor utoljára, mikor maradtam ekkora magányban? Talán azon a napon, amikor bizonyossá vált, elhagyom a családom? Az utca hideg volt és meleg, ma sem tudom, valóban így változott-e az időjárás, ilyen rohamos gyorsasággal, vagy én fáztam és izzadtam, s ettől lett egyszerre hideg és meleg az utca? Csak arra emlékszem, fújt a szél, és szégyelltem magam, menekültem és szégyelltem, otthagytam őket, elegem van ebből, kiáltottam, elegem, aztán már csak sziszegtem. De hát miből van eleged, kérdezte a feleségem, és nem tudtam válaszolni neki, befogtam a fülem, hagyd abba, kiáltottam, és a gyerekek bizonyára hallgatództak a szobaajtóban, de én nem vettem észre őket, azt hittem, már alszanak, azt hittem, minden rendben van, s ha némi megrázkódtatással jár is, szép csendesen eltávozhatok. 66
