Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Páskándi Géza: Mátyás és a bolondériák vagy: a magát védő szobor (regejáték) I.
AGGATÓ Hozzák a lovat, felség! (Jön a lovász nagy gólyalábon imbolyogva.) NEVENINCSEN Hogy mersz arabs ménemre ülni, te nyamvadt nyik- kancs! Nyikagda-nyögő! Kötőféken vezetni, hé! LOVÁSZ Bocsánat, felség! (Leugrik, egy spárgával húzza a pár gólyalábat.) De mint mondám ez angol félvér, az arabs lábát törte! NEVENINCSEN Micsoda? Lódoktort, de gyorsan! LOVÁSZ Engedelmével egy flintát kén a homlokára sütni. NEVENINCSEN Micsodát? LOVÁSZ Afféle muskétát, uram. NEVENINCSEN Hallatlan, hogy milyen siket ez! Beszélj hangosabban! LOVÁSZ Egy mordállyal kéne főbe... AGGATÓ (súgva) Puska felség... Ezek afféle rokonszavak, uram. NEVENINCSEN Csak ne használjatok annyi rokonszót, abból mindig baj lesz. A rokon eszi egymást. A sok rokonszó széthúzást jelent. Elég a puska szó is, hékás! (Maga elé.) Hát golyót szegény gebének. (Hangosan) Na, ide ezt az angolt! Segíts a nyergébe, fiú! (Az fólsegíti a gólyalábra, aztán kimegy.) AGGATÓ (kiált) Rohanj diadalra királyom! Rohanj diadalra királyom! NEVENINCSEN (a „nyeregből”) Te pedig rohanj himnuszt írni rögvest! AGGATÓ Rohanok! (Kirohan.) (Nevenincsen kibilleg a „lovon”. A lovász búsan behoz egy törött gólyalábat, leteszi a fűre. Ócska mordályt emel rá, szemét lehunyva elsüti, majd szomorún karjába véve kiballag véle. Közben két apród az udvar másik pontján a zöld fűbe szép aranyos trónt helyez.) (Jön Mátyás, Kóró és Félnóta, utóbbi már cscik vánszorog.) MÁTYÁS Lovacskámnak már adtatok enni, inni? BÁRÓ PISZLICSÁRI KÓRÓ: (a továbbiakban csak Kóró) De mennyire, felség, ha illenék azt is mondhatnám: lovad azóta már a lóbőrt húzza... FÉLNÓTA No, no... (Elszunnyad) KÓRÓ Ki ez a figura, uram, kérdeztem már? MÁTYÁS Jó barát. Ó; hűséges udvari bolondom, báró Piszlicsári Kóró, nem is tudod, mennyire örvendek tenéked! KÓRÓ A szemünknek alig hittünk, bizony isten. (Óvatosan.) Tudtam én mindig, hogy lesz feltámadás. MÁTYÁS Ha a talapzatot megmozgatják alattad, vagy sötétbe taszítnak - akkor mindig újra feltámadunk, fiam. KÓRÓ Miféle talapzat, felség? MÁTYÁS Hosszú történet! Elégedj meg annyival, hogy én nemrég még szobor voltam! Hanem bronzbőrömből kiléptem... KÓRÓ Jól tette kegyelmed! MÁTYÁS Kell ide még igazság? KÓRÓ Hát oda, ahonnan jött — talán nem kell? (Távolabbról kurta muzsikaszó, elnémul.) MÁTYÁS Mi volt ez? KÓRÓ Hangol az öröm. Készül az ünnep. Tepsifalat már szervezi... MÁTYÁS Tepsifalat... Tepsifalat... (Elgondolkodva.) KÖRÓ Tepsifalat! A komorna! Úgy is mint szobalány! Tűzrőlpattant, mindenkit etet, kínálgat: no, még egy fa- latocskát, no még! MÁTYÁS Emlékszem már! Hiszen mindig ott volt, amikor én Beatrixet megtréfáltam... KÓRÓ Úgy van! Ó hányszor, de hányszor! A kegyelmes királyné mindig faggatta felségedet: szeretsz te engem, te Mátyás király? Felséged mondta egyszer, mondta kétszer, hanem harmadszorra már azt mondta: megyek, mert Budán elszabadultak az ebek... MÁTYÁS Igen, a kutyavásár... Megvettem egy szegényember kutyáját jó pénzen... erre mohón vérszemet kapott egy gazdag ember, eladta birtokát, hogy árából kutyát vásároljon. Én meg azt mondtam annak: Egyszer volt Budán kutyavásár... KÓRÓ Aha, úgy volt biza! Mert a szegény szorgalmas volt, ez utóbbi meg lusta. Ez csak abból akart élni, amit őseitől kapott... No most aztán kezdhette^ elölről! MÁTYÁS Mennyi deákos bolondság, istenem! Beatrix azt kérdezte: szeretsz690
