Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Földeák Iván: Dunán innen, Lajtán túl... - Költők Ausztriában

ságáért sok a barátja, mindig újból és újból célba veszi Budapestet: hol irodalmi estet, hol találkozót, könyvpremiert szervez. 0 is otthon érzi nálunk magát. Pontosabban: itthon, ez a jó kifejezés.

S ott van előttem Renate Zuniga izgalmasan szép élű arca, vállára sötét zubatagként omló baja, női vonzerejének egyéb bizonyítékait most fedje költői és kávéházi homály. Többnyire e helyen tanyáznak költőink s nem az államtól kapott Literaturebause-ban, ahol könyvtár, elegáns előadótermek állnak rendelkezésükre, vagy a Grazer Autorenversammlungban, az egyik legjelentősebb bécsi írószervezet kis irodájában, egy háromszobás, ám a modern technika minden kellékével felszerelt lakásban. Istenem, mennyit vitatkoztak a pártállami időkben az írók Budapesten abban a bizonyos Bajza utcai palotában, milyen jó lenne ba mi is, itthon, úgy, ahogy régebben, a kávéházakban... S amikor osztrák barátaink kis csapata megszállja a klubot, a kommerszül unalmas bútorok és falak közé beköltözik a bécsi jókedély. Nem a ruha teszi az embert. Nem a bútor teszi a kávéházat. A lélek, a hangulat, a barátság, ami a látogatókból árad. És az irodalom. Vagy ami körötte van.

A verseskötetek nálunk is jó, ha három számjegyben elkelnek s ha egy regény véletlenül eléri az ötszámjegyű példányszámot, szerzője ujjong a földöntúli sikeren. Rainer Pichler egy bécsi chilei emigráns kávéházában tartott irodalmi est után büszkén újságolta: tőle vette a közönség a legtöbb kötetet: talán húszat... Eddig megjelent öt verseskönyvét összesen ha annyian olvasták, mint ahányan manapság kimennek egy elsőosztályú focimeccsre - no nem a Fradi-pályára. Kisebb költő ettől? Aligha. Néhány tucatnyi ember előtt is komolyan, halálosan komolyan veszi hivatását, a költőséget. Városi magányát megrázóan elénk táró verse, az „Öngyilkos-automata” döbbenetes ellentéttel villantja fel előttünk, miféle érzések, fájdalmak kavarognak többnyire derűs és kedélyes költőbarátunk lelkében.

S az nem véletlen, hogy Gerald Bisinger a magyar műfordítás egyik legjelesebb alakjával, a kedvéért még madarai társaságából is kimerészkedő Tan dóri Dezsővel tart fenn barátságot. Kedvtelve üldögélnek a kávézókban s a pesti barát sikeresen fordítja a bécsi költő ravaszul egyszerű és áttetszőén bonyolult verseit, melyekben a prózaiság cizellált és agyafúrt szójátékokkal keveredik, s rím helyett nyelvi grimaszt ölt rád a szerző vagy bátor szóleleménnyel hökkent meg. Jó belemerülni Bisinger véget érni nem akaró szövegeibe s közben nézni, hogyan kavarog a cigarettafüst. Hol is? A Burggassén? Vágj' a Hotel Metropol kis bárjában? Esetleg valamelyik nevenincs pesti presszóban? Vagy a bécsi gyors étteremkocsijában, ahol a pincérek már szinte rokoni mosollyal üdvözlik az osztrák költőket, nemcsak mint a jó kuncsaftokat... Aligha olvashatták verseiket, ám elismerően bólintanak rá, igen, most költőktől és nem olasz báránykereskedőktől hangos a szakasz. Az irodalom varázsa lenne ez?

A mackós mozgású és verseihez méltón egy tömbből faragott Eugen Bart- mer, civil foglalkozása géplakatos, irodalmi hagyományokat félretoló verseiben az új harmóniát próbálja megfogalmazni, saját fizikáját ajánlja a világmindenség bánatát elsivító szaxofonnak. Jutta Skokan gyermekkori emlékeibe merül, visszavárja azt, ami soha többé nem köszönt rá, ám akkora hittel és szenvedéllyel teszi, hogy elhisszük, a vers visszahozza az elmúlót, a feledésbe merülő szépet.

591