Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

nések szabadulnának fel belőle, diszkréten megnehezedne körülötte a levegő. Jani a Kereszttel szemben átvágott a latyakos Zsadányi úton, Pitner hajdani kocsmája sarkánál rátért a Jugoszlávia utca egyenetlen kőlapjárdájára, azután Kornya, Vári, Pék, Kisújszállási, Illés, Tar, Ciprok, Pap, Kis, Bordás és mások háza előtt kikocogott-botladozott-csúszkált a mátészalkai vasútra. Ezen a szakaszon kiagyalt próza-mondatai feldarabolódtak, ízekre hullottak, beletapadtak a sárba. Feltehetően hüvelyükből kifordult babszemeknek látszottak volna, ha a Nagyréten éppen nem tesped a szemmel áthatolhatatlan sötétség. Janinak a háborút, pontosabban: a párizsi békekötést követően szándékosan elhanyagolt, a forgalomból kirekesztett mátészalkai vasúton toporogva két lehetősége volt a hazajutáshoz. Az egyik lehetőséget egyenes irányban, „légvonalban”, Illés Flóri, Csáki, Tar, Páter Magos, Savanyú József és Béres Sándor bágyadtan vakoskodó tanyáját érintve „használhatta ki”. Ki is használta volna, csakhogy a lánctalpas és gumikerekes traktorok által sár- folyóvá passzírozott földutat követő, aránylag magas árokpartot, az „elkom- munizált” Papok rétje szegélyét a naponta munkába, kontóba (tejvitelbe), orvoshoz, templomba, kocsmába, ügyvédhez, jósasszonyhoz, tudósemberhez, termény-, hús-, tojás-, tejbeadási központokba araszoló, tapogatózó, tántorgó, csicsonkázó derék nagyrétiek már őelőtte széttaposták. Maradt tehát a másik lehetőség. Ehhez, hogy „véghez vigye”, mindenekelőtt jobbra kellett fordulnia. Miután ezt megcselekedte, körülbelül százméternyit (a Károlyi útra merőlegesen), különösebb akadályok nélkül „pimpikálhatott” a többnyire kikotyo- gósodott talpfákon, „slippereken”. Ezután, Jónásék szőlőskertjének végében elszánt balra átot „vágott ki” és hangtalan Legyen, ami lesz! felkiáltással, vigyázva, nehogy „fényes” helyre lépjen, megeredt Pelesék ebben a nem túl késői órában még élő petróleumlámpa-világa felé. Történetesen, ha Pelesékig megúszta vadvízzel színültig telt árokba siklás, fenékre huppanás, hasra vágódás nélkül, örömében, hogy ezúttal nem néz ki úgy, mint egy disznó, a Béres Lajos (előbb Ciprok Tamás, majd Kornya György) kerítéstelenné zül- lesztett kertjében a káposztatöveket megropogtatva kikereste azt a fűvel, vadmurokkal, katángkóróval, lósóskával, nadálylapuval, farkasalmával, istennyilával, bogánccsal, szamártövissel, szederindával benőtt, húsz-huszonöt centiméter széles, feltehetően ősrégi mezsgyét, amely elvitte majdnem hazáig, a nagytatáéktól örökölt földjük dűlőjéig. Na, megjöttél, fiam?, kérdezte otthon az anya. Biztosan éhes vagy. Indult is kitenni a vacsorát, amely lehetett olajos-, tejes-, teás- vagy kávéspuliszka, lehetett paprikáskrumpli, krumplis- haluska, prézlisnudli, lekvárosderelye, pergelttészta, aszaltszilva leves, tört- paszuly, de húsféleség; karikákra vágott füstölt kolbász, zaftos marhapörkölt lerágható csontokkal, „tartósabb” inakkal, majorságcomb, püspökfalat a háttal együtt, mellehúsa, nyak, fej tarajostól, szárny, kaparó soha. A rossz pénz nem vész el, tréfálkozott a megmaradt bal kezével egyenes szárú, öblös pipáját tömögető apa. A rongypokróccal letakart ágyon ült, a csikótűzhelyen belül. Hátánál az ötéves Sanyika „tör eke sí tette” az ágy szalmáját. Amikor tehette, megkaparintotta a pipát és mohón belenyalt. Persze, amikor ki volt hűlve. Nyelve hegyét barnára pácolta a nikotin. A nikotin mérgező, figyelmeztette Jani. Sanyika, a legkisebb Pászkán-csemete tapsikolt és a számára bűvös nikotin szót énekelgette. Jani kacskaringós szavakra tanította: Sanyika, mondjad, skolasztikus, marxizmus, leninizmus, sztálinizmus, empiriokriti510