Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
cizmus. A kisfiú tehetségesen papagájoskodott, az empiriokriticizmusnál azonban göbre kötődött a nyelve. Mindenki derült, sőt már-már gurult a nevetéstől. Jani a tűzhely közelében spárgára terítette sáros, vizes öltözékét; ha megszárad, reggel kikefélheti. Az ágyban eszébe jutott: jó lenne albérletbe költözni. Nem tudta, hogy fogjon hozzá. Azt hiszi, kétszázötven—háromszáz lej lesz a fizetése; annak legalább a felét az esetleges kvártély felemészti. Mit mondjon a szüleinek, akik alig várták, hogy kenyérbe essen. Nemigen képesek megérteni, hol dolgozik; az újságírás számukra felfoghatatlan. Szóbeszédekből értesülnek a világról, mégis pontos tudomásuk van a kollektivizálásról, a letartóztatásokról, a románosításról, a szovjet megszállásról, a zsidóság elterpeszkedéséről. Jobban tennék, ha csak kereskednének, mert ahhoz legalább értenek, vetette fel időnként az apa. Ilyenkor mérgesen gondolt a háború vége felé a szénapadláson hónapokig bújtatott három munkaszolgálatosra. Ok hajtanak be minket a kollektívbe, tódított az anya. És, kik a hajcsáraik? A volt gulyások, csordások, juhászok, kanászok, csibészek, tekergők, tolvajok, gazemberek, valamint az írástudatlan napszámosok, akik az emberpiacon mindig is a Fehér Ház falát támasztották. No meg az iszákosok. Nem kell messze menni; Illés János, a hadifogolyból lett vöröskatona, aki minden szovjet filmet megnéz, nem a fóldosztó bizottság elnöke volt. Sógorod, így az apa. Neked talán nem?, válik ingerlékennyé az anya. Az apa kész arra, hogy az anya egész „pereputtyát” pellengérre állítsa, de óvatosan meghátrál, mert újra rájön: félkezűként, csonkán nem ugrálhat. Lépten-nyo- mon segítségre szorul; még a nadrágját sem tudja tisztességesen megkötni egyedül. Az ágyon hanyatt fekve lehunyja szemét és részletesen elképzeli, milyen válogatott kínzásoknak tenné ki Coltist, „oláh” merénylőjét, akivel szemben minden perét sorozatosan elveszti. 4. Egy derűsnek induló nap délelőttjén azt mondta Teréz, az oszloplábú hústorony, a „stájer kanca” Janinak: Maga, fiatalember, jön velem. Megyünk terepre, ipari hírekért. Jani kapta sötétszürke, fémiparista nagykabátját, kék posztóból készült, fekete műanyag (kaucsuk) ellenzős diáksapkáját és követte a „kolléganőt”. Az első emeletről a lépcsőkön a Sugár útra kocogtak, ott pár pillanatnyi habozás után a villanyóra, a Korzó felé tértek. Az út túlsó oldalán a városháza jelszavakkal telezsúfolt, óriás falfelületére, az innenső oldalon a Tivoli (akkor már valószínűleg más, mindenképpen román, Cina vagy ilyesmi nevű) vendéglőre látott. A Korzó sarkán, a villanyórától kissé balra galambházhoz hasonló újságosbódé hivalkodott „áruival”. Homlokzatán fehér alapozású, fekete betűs, téglalap alakú, ködpára-lecsapódásos vaslemez díszelgett: A Dolgozó Nép a te lapod. Olvasd és teijeszd! Mellmagasságban, a párkányon, szél ellen hosszú spirálrugóval bebiztosítva újságnyalábok „ajánlották” magukat: Pravda, Scinteia, Szabad Nép, Romínia Libera, Népszava, Veac Nou, Békéért Népi Demokráciáért, L’Umanité, Utunk, Irodalmi Újság, Unita. Janinak, valahányszor itt elhaladt, mindig a hétről hétre változó színben jelentkező Utunkon akadt meg a szeme. Nagyformátumú volt és megfelelően összehajtogatva pompásan beleillett a kiskabát oldalzsebébe. Pás511
