Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
2. A beosztott, rangnélküli újságírók tanyájától hatméternyire, a halinak kinevezett, üres, ritkán takarított helyiségen túl, az aránylag szűk „szentélyben”, a falakon függő és az asztalok üveglapja alá csúsztatott Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Gheorghe Gheorghiu-Dej társaságában Berger Herman, a két világháború közötti laptulajdonos, Berger Marcell unokaöccse, a nehéz lélegzetű (Janival szólva: büdös szájú), alacsony, gomb szemű, minden reggel alaposan „kiborotvált” arcú főszerkesztő meg helyettese, nincs kizárva: csupán szerkesztőségi titkára, a középtermetű, középkorú, görnyedt testtartású, lúdtalpú, kacsázva járó, ellenzés munkasapkájától soha, sehol meg nem váló Zima János tartózkodott. Miként a zsidó Berger Hermant Hekinek, úgy a keresztény Zima Jánost a „régiek”, a bennfentesek (Chila Gábor, Erdős Margit, Szabó Géza, a Teréznek elnevezett hústorony, Serbánné és a képbe még be nem jött Lászlóné) Zimukának szólították. Jó ember volt és hallatlanul szórakozott. Mindkét füle mögött köhögtető Nációnál cigaretták sárgálltak, akár asztalos korában holmi ceruzacsonkok. O írta a Dolgozó Nép vezércikkeit. Heki a „fontos, égető” kérdéseket csakis vele beszélte meg. Zima János rendíthetetlen hittel „komponálta” vezércikkeit a világ egyhatodát magába foglaló szocialista táborról, a béke- és osztályharc szüntelen fokozódásáról, a Szovjetunióról, a koreai háborúról, az amerikai imperialistákról, a Wall Street urairól, a magukat Coca-Colával mérgező amerikai katonákról, Titóról, az imperializmus láncos kutyájáról, Sztálin elvtársról, a dolgozó emberek utolérhetetlen vezéréről, a csodálatos közgazdászról, nyelvtudósról, aki elsőként mondta, hogy: A legértékesebb tőke az ember. Sztálin elvtárs az írókat (Zi- muka titokban borzasztóan szeretett volna író lenni) a lélek mérnökeinek nevezte. Halhatatlan meghatározás ez, szólt át asztalától a nekivörösödve valamilyen irományt javítgató, olykor a tompa orra tövét idegesen megvakaró Hekinek. Heki pillanatokra felfüggesztette küzdelmét Gyapjas Margit vagy Serbánné stílustalanságával, gombszemét Zimukára függesztette és mélységesen elgondolkodva azt mondta: Te Zima, a sztahanovistákat jobban kellene popularizálni. Kellene, válaszolta Zima János, miközben baljával ellenzős munkássapkája alá kotorva jól hallhatóan, hersegtetően megvakarta a fejét. Ez a kurva Berger Heki nem hagyja az íróembert egy cseppet lelkesedni, gondolta mérgesen. Ezúttal Nyugat-Németország, közelebbről: Adenauer re- vanspolitikáját „vesézte” ki. Igaza van a Gyújtogatok című kitűnő szovjet regény szerzőjenek (na, hogy is hívják?), amikor a ravasz Adenauer viselt dolgait leírja. 0 aztán valóban kitűnő mérnöke a léleknek. Kimondhatatlanul nagy boldogság lenne, ha íróként befutna. Az Utunk, esetleg az Igaz Szó ilyen címmel méltatná munkásságát: Zima János, a lélek igaza (valódi, kitűnő, páratlan) mérnöke. Az egész Szatmárnémeti táthatná a száját a csodálkozástól. Gondolataiban az ajtót óvatos-udvariasan feltáró Szabados Ede, az elegáns, magas, majdnem teljesen kopasz, ötven körüljáró, jobbjában fekete esernyőt lóbáló, bal alsókarján gondosan összehajtogatott, drapp színű ballonkabátot viselő cenzor zavarta meg. Jött átnézni a munkában lévő lapszám anyagát. Jelentős, nélkülözhetetlen figura volt; kérlelhetetlenül lecsapott minden olyan adatra, amelyet nem kellett okvetlenül tudatni az angolamerikai imperialistákkal és szekértolójukkal, a véres bárdját feje fölött len506
