Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

gető Titóval. A cencúrázást halálos komolyan, fekete könyökvédőkben végezte. Időnként felegyenesedett székén, kihúzta magát, kiskabátja mellzsebéből kölnisüveget vett elő, kupakját lecsavarta, ötször-hatszor beleszippantott, eltette, azután ujjain a szótagokat kiszámolva lefirkantott néhány verssort. Szabadidejében ugyanis jelentős erőbedobással költött. Dübörgő hangú verseket eszkábált össze a vasbetonról, a Román Munkáspártról, Gheorghiu- Dejről, a nép vagyona megőrzésének fontosságáról, a Duna-Fekete-tenger csatornáról. A Fogj bátran tollat című versantológiában kacskaringós hosszadalmassággal ecseteli egy öreg éjjeliőr elszánt törekvését a népvagyon megvédésére. Az öreg nem és nem tágít; személye és munkája fontosságát „bű, okosan figyelő” kutyájának fejtegeti. Kutyája természetesen egyetért vele, és ezt beszédes vakkantásokkal a tudomására is hozza. Szabados Ede, a háta mögött: Duduska nem afféle zöldfülű, kezdő költője a kiteljesedő szocializmusnak, dehogy. Az író véletlenül rábukkant a Szatmáron megjelenő Silvesteri Krónika gyűjteményére és íme, az ezerkilencszázhuszonkilenc január elsejei, egyébként legelső számban ott látta Duduskának egy versel- ményét. A címe: Eljegyzés. Nem árt idézni: Együtt volt a vendégsereg, / A nagy csillár gyertyái égtek, / Egy zugban váltig magyarázott / Kobn úr, reménybeli vejének: / „Nehéz idők! Silány idők! / Akaratom hát törhetetlen, / Kétszázötvenezret adok, / Többet egy árva fityinggel sem.” / A másik szólt: „Ne povedáljon. / Itt minden alkuvás kizárva. / Gondolja meg: a kicsikének / Két mandulája van kivágva. / A többiről nem is beszélve... / Még ötvenezret ráadásul, / Vagy - nagy sajnálatomra - vége.” / Dicséri lánya lelki kincsét / A táti, nem tud hova lenni, / De végre felkiált: „No, jól van! / Legyen a hozománya ennyi.” / S ujjonganak a nagy teremben; / Mily megható csodás egy este; / Találkozott hát végre ismét / Két hűséges szív hő szerelme. Hat négysoros versszak. A sorok némi eltéréssel kilencszótagosak, Szabados Ede, ahogy volt, fekete könyökvédőben átment a nagyobbik fűtött szobába, hogy az ezerkilencszázötvenkettes évi Scínteia-gyűjteményben kutakodjék. Chila Gabi nyomban pattant és hízelgően-kedves szózuhatag közepette bemutatta neki Janit. Duduska merev tartással, nehogy bal oldalról jobb oldalra fésült, rózsaszín kopaszsága leplezésére szolgáló, hosszá, vörös hajszálai félreleb- benjenek, nyújtotta Janinak keskeny kezét. Hallottam magáról, szólt. Maga gyorsan befut. Mármint a verseivel, toldja meg kiegészítésképpen az író. Jani este, hazafelé menet, miután a szerkesztőségi tétlenkedésben majd megette az unalom, a Zsadányi úton, a vasútitöltés-maradványon, a strekken, az égő villanykörték körül kerengő, rajcsúrozó csúnyog- és muslicarajokat bámulta. Töprengett, miképpen tudná ezt a látványt a lehető legérzékletesebben leírni, megfogalmazni? A sötétség egyre alvadtabb lett, a csődörös- kaszárnya elmocsarasodott árkának békái fülsiketítőén kuruttyoltak, a házak ablakain félénk, fázós fények szivárogtak ki. Jani csüggedezett, a Keresztnél meg már teljes tehetetlenség uralta. Az íróval legutóbb ezerkilencszázkilencven október harmincadika éjszakáján esett meg ilyesmi. Almában minden reggel arra ébredt, hogy egy se városi, se falusi öltözetű román villanymotort tekercsel ágya közvetlen közelében. Kalapált, vésett, a drótok vájatait tisztogatta. Maga mit csinál itt? - kérdezte dühtől remegve. Tekercselek, mondta szenvtelenül a román. Dehát, ki engedte ezt meg magának? Kornél. Az író kiugrott ágyából, felesége után nézett, hogy megtudakolja: ki az a Kornél?

507