Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)
még teljesen a meséhez tartozott. Valahogy elfelejtettem, ha fejre akaijuk állítani a sorsot, ritkán sikerül egyedül, ahhoz segítség igényeltetik. Harcolni kellett volna értem, komolyan, szívósan, állandóan. Olyan irka-firka levél, hogy szeretlek, szerelmem, szeretőd, csak átmenetileg csiklandozza meg a szívemet, inkább az alliterációja, mint a lényege, de ha töprengeni kezdek felette, s mélységében szeretnék hinni, előbb-utóbb rájövök, nem elég. A közös életet el kell tudni mondani, nemcsak homályosan képzelegni róla. A fehér menyasszonyi ruha emlegetése is badarság, olyan külsőség, amely inkább riaszt mint meggyőz, legelőször arra a fájdalomra figyelmeztet, amit másoknak okozna, s amúgy is elkésett flastrom régi sebekre, tudniillik, hogy ez is elmaradt, a fehér ruha sem akkor köszöntött, amikor köszönthetett volna, amikor még nem volt késő. Mert ugyebár ez is a bölcs mondásokhoz tartozik: mindent a maga idejében. Arról nem is szólva, mennyire függ a bensőség egy fehér uszálytól. A tapasztalat arra int, hamar bepiszkolódhat. Pillanatnyilag több száz kilométer választ el egymástól, amit ugyan bármelyikünk megszüntethetne, ha erősebb lenne a vágya mint a józansága. így csak mint elképzelt morzejelét látom a szájmozdulásod, gúnnyal és némi szomorúsággal kontúrozva. Hát ezt ígérted? Ott, abban a meseházban az ezeregyéjszaka történeteiről áradoztál, helyesebben arról, hogy egyetlen szerelembe könnyedén belefér az ezeréj. S te a gödölyék dicséretét fogod mondani, márcsak azért is, mert mindent nekik köszönhettél. Igen, csak elfelejtettem akkor hozzátenni, hogy minden bánatom okozói is ők voltak. Hosszú börtönévek után ültem a parki pádon, szeretett gödölyém közelében. Hetekig, hónapokig, évekig vártam erre a találkozásra, s ő orrfintorgatva elhúzódott tőlem. Olyan naftalinos a ruhád! De hiszen ugyanazokban a börtönökben ült. Az ő ruhája nem volt naftalinos? Elhamarkodva mondod, Csenge, persze hogy az volt, de bennem erősebb volt a szerelem, mint a szaglóérzék. A szerelemnek is van orra. Van, van, de két büdös ember ha szereti egymást, az egymásnak jószagú. Na jó, hagyjuk ezt, ehhez semmi közöd. Becsukódtak a börtönkapuk, meghaltak a régi gödölyék, ketten maradtunk, helyesebben millió idegen ember között ketten lebegünk a bizonytalanságban. Jó lenne egy csomó eddigi mondatot visszaszívni, bevallani, az az irkafirkányi leveled, a „szeretlek szerelmem szeretőd” is elegendő, nemcsak az alliterációja miatt. Egy baj van vele, el kell hitetni a másikkal. Akkor igen, akkor elég lenne. Az elkergetett manókat is visszaparancsolnám, hogy segítsenek, mert szeretnék könyörtelen fiatalságodhoz megfelelő erővel bírni, hogy ne vegyed észre, néha én is kíméletre szorulok. Mert kegyetlen és könyörtelen vagy. Persze ez sem igaz, éppen az ellenkezője igaz. Csodálatos mondatokkal tudsz vigasztalni, amelyek azért olyan különösen szépek, mert nincs bennük vigasztaló szándék. Mindössze annyi, s ez a varázserejük, hogy akkor hangzanak el és úgy, ahogy elképzelem. Látod, bár volt már egy-két áldozatkész gödölyém, ezt jóformán még senkivel se éltem meg, hogy azt mondod, és nem várod meg, hogy várjak rá, ami a továbbélés reményét hordozza magában. Pontosan miket mondasz? Érdekes, semmi se jut az eszembe. De léteznek ezek a mondatok, a kétségre bizonyosság, gyönyörhintés az unalomra, vérpezsdítő a fáradságban, s megismétlést ígérő választó percek fájdalmában. Na és a nevetésed. Ez még akkor is édes, amikor rajtam nevetsz, amikor kinevetsz. Ilyesmit másoktól bizonyosan nem vennék jó néven. Megcsúszom 499
