Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

a jeges úton, majdnem lábam-kezem töröm, s te úgy nevetsz, még a könnyeid is kicsordulnak. Hát még akkor, amikor a luxusszállodánk fürdőszobájába bezártam magam, s többet nem lehetett kinyitni az ajtót. Egyszerre sötét lett a parányi fürdőszobában és a klímaberendezés is kikapcsolódott, ugyanis ez automatikusan a szobakulcshoz igazodott, amit te magaddal vittél, hogy segítséget hozzál. Kétségbeesve rugdaltam az ajtót, nem bírtam kitörni. Már fulladoztam a sötétségben és melegben, mire végre három ügyetlen thaiföldi szerelőnek sikerült az egész zárat kiszerelni, s akkor megint úgy robbant ki a kacagásod, hogy ők se tudták magukat visszatartani, kórusban röghögtek. Pedig ez a kaland igazán nem volt nevetséges. Mi a tanulság, magyaráztad később, nem kell bezárkóznod, különösen ott nem, ahol csak ketten vagyunk. Én azonban, jegyezd meg magadnak, bezárkózom. Bárhogy imádom kettőnk meztelenségét és gyönyörködöm benne, az, ami az anyagcseréhez tartozik, ki-ki magánügye. Utálom az olyan házakat és lakásokat, amelyekben a mellékhelyiségek nem kulccsal zárhatók, ahol állandóan az a veszély fenyeget, valaki rád nyitja az ajtót.

Jó veled enni, jó veled sétálni, jó veled beszélgetni, jó veled a gyönyör, az is, amit nyújtasz, s az is, amit elfogadsz. De miért nem vagy soha otthon, amikor hívlak? Miért egyre rövidebbek a leveleid, miért csókolsz meg olyan ritkán, amikor azelőtt alig tudtalak a számról leszakítani? Azért ugye, mondod, mert mi már sokkal tovább vagyunk, mi nem szorulunk erre. De ez nem igaz, csókolózni jó, a csókban él leginkább a szerelem ígérete.

Ja, és még az is jó, hogy pogány vagy. Téged meg se kereszteltek. Ez valami különös tisztaságot kölcsönöz neked, amit nem is tudok kifejezni. Jó, hogy pogány vagy és mégis templomba hurcolsz. Imádkozol?-kérdezem. Nem. Kérsz valamit valakitől? Nem, csak jó a templomban, olyan érzés, mintha egyszerre születtem volna veled, és mindig együtt maradnánk, örökké, ahogy az istenről gondolkoznak egyesek.

Legutóbbi leveledben, ami ugyancsak nyúlfarknyi volt, bár valamivel hosszabb, mint az a szeretlek szerelmem szeretőd, azt írod, álmodban meg akartál ölni valakit, de ez nem rossz álom, a halál állítólag jót jelent. Nos, ha te mondod, talán így van. Érdekes módon a halál a te megfogalmazásodban életre támad, szárnyakat kap és megszépül. Ha te beszélsz a halálról, az olyan, mintha azt bizonygatnád, megszülettünk, s az egymásrautaltságunk végtelen. Valójában már születésünk előtt is voltunk. Azok a különös ízek a számban, azok a majdnem testiséget kapó gondolatok, amelyekkel nem ismert elődeimre gondolok, mind a te kíséretedben lebegnek előttem. Valamiről beszélgettek is, szelíden figyelitek egymást, és időnként felém bólogattok. Lehet, hogy a halálom után újra találkozunk. Ugyan már. De ha veled vagyok, néha ilyesmit érzek. Egymás mellett fekszenek az életek, mint a szőlővenyigék. Tele rég leszüretelt és most beérő szőlőszemekkel. Tele sejtelmességgel és ígéretekkel. Szeretlek Csenge, valószínűleg ezért fogok tudni lemondani rólad. Ügy érzem, ha gyorsan szakítunk, ma, holnap, minél előbb, akkor minden szép marad, a haragos szavak is dicsérő jelzőkké válnak. Az a mozdulat is kisimul, amivel a kelleténél görcsösebben tartod a villát. Jó, hogy erre nem legyintesz, jó, hogy elhitted nekem, ez nemcsak megkövetelt, szánalmas külsőség, sznobság, fó- löslegesség, de kultúra, tartás is, és nekünk szükségünk van erre a szikárság- ra. Méghozzá magabiztos, mediterrán derűre, amivel tudatosíthatjuk mások 500