Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

Jóformán semmi. Most keresgélhetem a szilánkjait. Bakkecskeként ugráltunk a sziklákon, végig az öböl hajlatai mellett, te elöl én utánad. Hirtelen a tengerszínű ég felé mutatsz: Oda egyszerre érünk, mondod.

Látod, ez a mondás is párává vált. Nemrégen éppen arról írták, mint ordított rád sírva anyád, amikor ezt az elhatározásodat vele is meg akartad osztani. Nagyszerű jelenet lehetett, még szerencse, hogy ő valószínű nem ismeri a Hulló csillagok című filmet, ahol a megöregedett bonviván fiatal szobalányt akar öngyilkosságra rábeszélni, méghozzá úgy, hogy búcsúlevelet írjon hozzá, s így váljon bizonyítottá, mennyire epekednek utána a nők. Nem, én ilyen eszeveszettségre sohasem akartalak rábeszélni. Eszembe se jutott, a közös halált te találtad ki, az azonban rosszulesett, hogy az égre mutató mozdulatod milyen hamar változott megalkuvó bölcsességgé, arra ugyanis, hogy a halottak emlékéről szerinted mégiscsak az élők gondoskodnak. Igazad van, Csenge. Nem, mégsincs igazad. A halottak nem szorulnak ilyen gondoskodásra. Inkább az élőknek fontos, hogy kegyes hazugságokban higgyenek. Apropó, te hiszel bennem? Mert én magamban sem, de benned legkevésbé. Sejtelmes növekedésére gondolok az egyelőre még nem létező aljasságodnak. Előre gyűlöllek érte. Ennek az sem mond ellent, hogy jelenleg jó vagy, s ezt a felháborodásomat nem tudom kitombolni. De megölni azért nem akarlak. A szerelemből vagy szerelmi felháborodásból gyilkolóknál szánalmasabb nincsen. Ha már jobb megoldás nem akad, egyedül önmagunkat hasznos letaglózni. Ezzel talán még fájdalmat okozhatnánk, már akinek. Te valószínűleg nem bánkódnál túlságosan sokáig utánam. Kimesélnéd magadból a történetünket. Dehát mit lehet olyan sokat fecsegni erről? Mit adtunk eddig egymásnak? Én az öregségem, te a fiatalságodat. Ez igazán nem sok. A te esetedben végleg semmi, mert nem végleges adakozás, hiszen azzal a jövőben még másokat is bőven boldogíthatsz. Ja, hogy te a szüzességedet is odaadtad és az nem visszaragasztható. Egyesek szerint ez sem igaz. Akkor már az öregség elajándékozása komolyabb dolog, annak hamarosan vége lesz, és akkor már senkivel sem osztható. Ezért az a mondatod is hamis, hogy szakítani csak te szakíthatsz, felháborító állítás, inkább megfordítva jogos.

Elragadtattam magam. Valószínűleg mégiscsak kötődöm hozzád, jobban, mint kellene. Azonban a sajnálatodra, a belátásodra nincs szükségem. Ha arról szónokoltam neked, légy jó, ezt nyugodtan elfelejtheted. Jóság nincs, s ha lenne, másokra rákényszeríthető-e? A szánalom meg undorító és mire fel? Te sokkal szánalomraméltóbb vagy, mint én. Még rengeteget fogsz csalódni, az elárulásom után is, nekem viszont te vagy utolsó csalódásom. Arra se lesz időm, hogy ezt túl hosszadalmasan gyászoljam. Az öreg emberek gyásza amúgy sem olyan látványos és magával ragadó, mint a fiataloké. Feledé- kenységükben a gyász hamarabb elpárolog. Kis gimnazista koromban az intézetben esténként feltérdepeltem az ágyban és azért imádkoztam, előbb haljak meg, mint az édesanyám. Most árván, öregen ilyesmiért nem kell imádkozni, úgyis elvisz előbb-utóbb az ördög. S azok a kis erdei emberek se fognak segíteni, akikről fecsegtem neked, hogy ha bajba kerülnék, hívásomra azonnal megjelennek, mert kis erdei emberek sincsenek, azokat is csak kitaláltam, hogy tarkábbnak tűnjön az élet. Az élet azonban szürke, olyan szürke, hogy ebbe a szürkeségbe sehogyan se férsz bele. Ott, abban az egzotikus nyárban néha azt hittem, félig-meddig beleférsz. A szőlődomb alatti házban is, mert az

498