Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 6. szám - Határ Győző: Életűt
mi sem természetesebb, hogy osztálytársadalmi ismeretei megszerzése után jelentkeznek nála a sznobizmus heveny jelei. B. Pali osztálytársam malomtulajdonos fia volt, és az iskola előtt nem egyszer autóból szállt ki, mikor ország-világ vagy villamosozott, vagy gyalog járt. Drágán öltöztetett, agyonkényeztetett, koraérett mini-felnőtt volt Pali, kedvenc és kivételezett. Kitüntetés volt, ha a „zsúrra”, fejedelmi lakásukba meghívott, és ha ritkán is, nekem is volt részem e szerencsében; de hogy ő odáig ereszkedjék és sze- gényszagú lakásában meglátogason valakit - az királyi kegy számba ment. E királyi kegyet csak egyszer gyakorolta velem a malomkirály egyszem trónörökös fia: autón érkezett Kertész utcai szoba-konyhás lakásunkba és egy óra múlva visszarendelte a sofőrt. Mint tán tudod, én akkoriban mozdonybolond voltam s nemcsak rajzoltam, hanem modelleztem is; mozdony-kismintákat készítettem vegyes technikával, a hengeres törzsét csirizzel, rétegelt újságpapirosból (mint akkoriban a próbabábukat), a kerekeit esztergáltam fából s mindent a legapróbb részletig reprodukáltam: hajtókarokat, du- gattyúkat-szellentyűket-herkentyűket. Pontos munkarajzok szerint, váltós vágánypárral, megépítettem a MÁV egy 328-as és egy 424-es kismintáját; jó méteres lehetett a modell. Másnak csak nézni volt szabad, hozzányúlni nem, mert akkor sikítottam. A mozdonymodell volt a Kertész utcai szoba-konyhás lakás larariumának a foistene, közeledni hozzá csak áhítattal lehetett. Pali látogatása előtt a tisztára söpört padlón végigraktam a vágányokat, felhelyeztem rájuk a mozdonyt - úgy vártam a malomtrónörököst. Amint a Delphine Serenissime az ajtónyílásban megjelent, a mozdonyok láttán felragyogott a szeme és nekilátott. Nem kérte ő senki engedelmét, nem nézett ő se istent, se embert. Mondhatni, szóba se állt velem; vagy ha igen, hát mint ahogy az ágrólszakadtnak odahajítanak egy-egy morzsa alamizsnát: mikor csináltad? meddig tartott? csinálnál-e nekem, ha eljönnék érte? ideadod-e, az egyiket vagy mind a kettőt? Igenlő válaszaimat meg se várva, Pali lekuporodott és ráttenyerelve mozdonyaimra a lehető leggorombábban: játszani kezdett velük. Született ügyetlen létére se nem tudott, se nem akart vigyázni, mennél nagyobb kárt tett bennük, annál hangosabban rajcsúrozott örömében, sőt, elvárta, hogy rontópál-orgiájában én is kedvem leljem és vele örüljek. Az egyiket tucatszor is kisiklatta és úgy rakta vissza, hogy sín- és tengelytörés lett belőle, a másikra „nagy véletlenségből” rálépett hátrafelé, amerre nincs szeme. Görgette-gurigáztatta parádés mozdonyaimat, élvezte nagy kínnal-vigyázattal összeállított hajtóműveim gyors vágtáját, míg hol ez, hol az - majd a tolattyú csorbult el, majd a félbetört főhajtókar állt el kajlán. Vandál pusztítást vitt véghez a rövid óra alatt, amit szegényes hajlékunkban töltött. És mit tettem én? Üvöltöttem, toporzékoltam? Tiltakoztam, azt hiszed? A hetedik mennyországban éreztem magam. Dévajul tapsikoltam, ha másodszorra sikerült levernie a gőzdómot, magam biztattam, hogy ha rááll a szeneskocsi ütközőjére, letörik-e? megbírja-e? Megrészegülve szemléltem a pusztítást, és amikor a sofőr feldudált, hogy előállott, hálálkodva ráztam vissza pipiskedő búcsúkézfogását: madarat lehetett volna fogatni velem. KL És hogy magyaráztad meg a szüleidnek - mert bizonnyal nyoma maradt? Es mi lett Paliból, a malomtulajdonos fiából? 489
