Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapronczay Károly: Ukrajna - Egy nagyhatalom születése (tanulmány)
lett. Sokan nem úgy képzelték a Moszkvától való elszakadást, bár a szovjet uralmat túlélt ukrán nacionalisták egy része valóban nem kívánt tárgyalni a németekkel. Megalakult az Ukrán Rada, s hamarosan csalódniuk kellett, hiszen Berlin a megszállt ukrán területeken nem kívánt semmi — még látszat - államot vagy autonómiát, hanem az Alfred Rosenberg irányította keleti területek minisztériuma felügyelete alá helyezte. Életre hívta - Rovno központtal és Erich Koch birodalmi biztos irányításával - a Reichkomissoriat Ukrajne-t. Az addig lengyel, majd szovjet uralom alatt állt Nyugat-Ukrajnát a lengyel fokormányzósághoz, Dél-Ukrajnát - az 1940-ben bekebelezett Besszarábiával együtt - Romániához csatolták. Az új német rendszer a megszállt falvakban a helyi lakosság által „választott” sztarosztát ismerte el a helyhatóság vezetőjének, a városokban is hasonló helyi képviseletekkel volt hajlandó tárgyalni és kapcsolatot tartani. Viszont megalakíttatták a helyi rendőrségeket, amelyek a megszálló német alakulatok mellett rendfenntartási feladatokat láttak el. Sem az Ukrán Rada, sem pedig a baltikumi lett, litván és észt nemzeti szervezetek nem tudtak semmiféle látszatfüggetlenséget kivívni, hogy legalább részben adják át nekik a németek a helyi önigazgatást. A szovjet csapatok visszavonulása után feloszlottak a kolhozok, a földeket német telepesek és a helyi lakosok között osztották fel. A mezőgazdaság és a helyi ipar a német hadigazdálkodásnak lett alárendelve, így az adózásnál és a mezőgazdasági termékek beszolgáltatásánál gyakran a kényszerítő eszközökhöz nyúltak. A falvak kollektív felelősséggel tartoztak kötelezettségeikért, ami nemcsak a beszolgáltatásokra, hanem a kötelező közmunkákra is kiterjedt. A kényszer- vagy a közmunka először csak a helyi zsidóságot érintette, amely a háború évei alatt szinte teljes létszámban elpusztult a koncentrációs táborokban. Később az ukrán lakossággal szemben is a kegyetlen megtorlás eszközével léptek fel, Ukrajnában virágzó német államot kívántak a győztes háború után kialakítani, ahol csak korlátozott számban élhettek szláv népek. A világháború hadi eseményeiben döntő fordulatot az 1943-as esztendő hozott: a sztálingrádi, a kurszki és a voronyezsi győzelmek kedvező feltételeket teremtettek Ukrajna visszafoglalására. 1943. augusztus 23-án felszabadult Harkov, a szovjet csapatok - Malinovszkij és Tolbuhin parancsnoksága alatt - visszafoglalták a Donyec-medencét, 1943. november 6-án bevonultak Kijevbe. A szovjet főparancsnokság ezután életre hívta az 1., 2., 3. és a 4. ukrán frontot, amelynek komoly segítséget nyújtott a németek hátában megerősödött partizántevékenység. Ukrajna területén tevékenykedő partizánok többsége ukrán volt, parancsnokaik is közülük kerültek ki. A hadi szerencse fordultával a megszálló német hatóságok ugyan nem adták fel az Ukrajnában általuk bevezetett igazgatási formákat, nem karolták fel a németbarát ukrán bizottságok „segítő szándékát”, de engedélyezték, sőt támogatták a német fogságba esett Vlaszov tábornok „Oroszország felszabadító hadserege” megszervezését, amely legénységi és tiszti állományát — a helyi önkéntesek mellett - elsősorban a német hadifogolytáborokból toborozta. Vlaszov hadserege a német parancsnokságok alárendeltségében működött, főleg a hátországban működő partizánok ellen vetették be őket. Viszont Vlaszov hadserege nem egyesített minden németbarát erőt, hiszen a különböző ukrán szervezetek maguk is alakítottak nemzeti csapatokat, kozák századokat és zászlóaljakat. Ezeket csak igen laza szálak fűzték Vlaszov parancsnokságához, 471
