Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Kapronczay Károly: Ukrajna - Egy nagyhatalom születése (tanulmány)

ügyminisztere nem volt, mindezeket moszkvai minisztériumok intézték, míg Ukrajnát a Szovjet Legfelsőbb Tanácsban (parlamentben) 68 képviselő képviselte. A Nemzetiségi Tanácsban is hasonló volt a helyzet. A szovjet rendszerben is éppen olyan látszatfüggetlenséggel rendelkezett Ukrajna, mint az előző rendszerekben. A szovjet rendszertől az ukrán nemzeti szellem éppen annyi csapást és sérelmet szenvedett, mint azelőtt. A nemzetköziség eszméjével igyekeztek háttérbe szorítani a nemzeti érzéseket, igaz, teret engedtek az anyanyelvi oktatásnak, a nemzeti nyelven a tudományok művelésének, a könyv- és lapkiadásnak, viszont ezeken a területeken igen szigorú normák és követelmények működtek. A görög katolikus egyházat egyszerűen beolvasztották - igaz nem egyszerre - a pravoszláv egyházba, igaz, annak tevékenységét is szigorú határok közé szorították. Az ukrán katolikus egyház szenvedte el a legnagyobb üldöztetést. Az ukrán nyelv használatával is igen szűk kereteket szabtak a nemzeti érzéseknek, hiszen keményen léptek fel a függetlenség vagy a teljes autonómia eszméjével szemben. A terror eszközével üldözték mindazt, ami nem „illett bele” a rendszer internacionalista szemléletébe. Az ukrán állam vezetőinek jelentős része orosz volt, ez vonatkozott a párt- és az állami tisztségekre egyaránt. A párt belső küzdelmei és az ideológiai harc során jelentős számú ukrán kommunista esett áldozatul, még azok közül is, akik teljesen azonosultak a moszkvai vezetéssel. Az áldozatok száma csak növekedett a koncepciós perek idején, legtöbbször — az ideológiai különbségek mellett - a • icionalizmus szításával vádolták őket.

Különös szigorral léptek fel a polgárháborúban meghatározó katonai tényezőként fellépő kozák telepek ellen, hiszen ezek soraiból kerültek ki a „vörös és fehér” kozákok. A háború után falvaikba és földjeikre visszatértekre nem várt nyugalom, koholt perekkel - pld. kulákperekkel - vagy a kollektivizálást nem önként vállalókkal szemben foganatosított eljárásokkal ritkították soraikat, drasztikus módszerekkel telepítették el szülőföldjükről. A vidéki-falusi vezetők többsége idegen, elsősorban oroszok köréből kerültek ki, akik a fennálló rendszert a legkeményebb eszközökkel képviselték.

Ukrajnát szívesen említik, mint Oroszország éléskamráját, olyan területként, ahol a feketefóld a legrosszabb években is az átlagnál többet terem. Az 1920-as években jelentős visszaesés volt tapasztalható, hiszen a gabonatermelés a felére, cukorrépa-termelése egyharmadára hanyatlott vissza. Szénbányászata,- a Donyec-medencében - majdnem megszűnt, öntöttvas- és acéltermelése mindössze tizedét produkálta az 1914. évinek. Igaz, az 1920-as évek végére ismét elérte az első világháború előtti mutatókat, sőt az ötéves tervek ipari beruházásainak többsége éppen Ukrajna területén valósultak meg. Itt épült fel a szovjet ipar jelképét jelentő dnyeprosztroji vízi erőmű, a harkovi traktorgyár, fellendítették a donyeci szénbányászatot, az ukrajnai ércbányászatot és a kohóipar meghatározója lett a szovjet acéliparnak. Ukrajna mező- gazdasága és állattenyésztése valóban a szovjet állam keretei között a legfejlettebbnek és a legproduktívabbnak bizonyult, bár ennek igazi teljesítőképességét az erősen kozmetikázott termelési mutatók miatt - más államok mező- gazdaságához viszonyítva — ma már nehezen lehetne reálisan megítélni. Az tény, hogy az 1930-as évek derekán a szovjet vezetés szívesen mutogatta ezt a mezőgazdaságot a ritkán ide látogató külföldi szakembereknek. Az ipartelepítések megtízszerezték a gyárak és ipartelepek első világháború előtti szá469