Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
de még mindig nem elég. Viszont voltak nagy bálványprések, díszítve virágokkal, más motívumokkal, de ezeket majdnem mind eltüzelték. Nagyon kevés világító emberrel találkozol. Halasra ha lemegyek, mindig találok egy-két fénypontot: érdekesen gondolkodó embert, akinek rendkívüli kedve van valamihez; rendkívüli módon szeret mesélni, vagy furcsán viselkedik. Nem sótlan figura, akárha félnótás is. Itt - Cákon - ismertem egy idős embert, a Hód János bácsit, aki kivételnek számított ezen a vidéken. Kilencvenévesen halt meg. Még élhetett volna, mert elesett, beverte a fejét, egyébként egészséges volt. Óróla mesélték, hogy amikor elvitték az ökreit az ávósok innen Cákról, elbúcsúzott az ökreitől az udvaron, az utcán. Amikor kivezették az ökröket, az egyiknek a nayakába borult, s elsírt egy balladát vagy siratóéneket, amit akkor költött. Elénekelte elég hosszan: ökröcskéim, drága kis ökröcskéim, sose látlak immár titeket... - mondta, mondta. Felidézte a múlt időket, amikor együtt dolgoztak - és a kilátástalan jövőt. János bácsi volt az, aki rengeteg mesét, verset tudott, mind a fejében volt. Nagy veszteség, hogy ezeket nem írták le. Azt a siratót ott költötte, s az ávósok nem mertek hozzányúlni. Végigénekelhette hosszan; annyira döbbenetes volt a kép. János bácsihoz hasonló ember kevés van ezen a tájon, s általában kevéssé érzem a múlthoz kötődést is. Halason emlékszik a nép; a magyarság, ’48 szelleme, s egyáltalán: a múltunk jobban él. Ez a táj szinte teljesen elfelejtette; nem érzem az identitástudatot. Még Szombathelyen is keresem; - elmegyek a Szily János szobra felé, nézem az épületeket, s úgy érzem, hogy a Nyugatnak itt erős hatása van. A falvak pedig némák, süketek. Apám pontosan ezért nem szerette ezt a vidéket. Ezért is haragudott rám, hogy ide jöttünk. Anyám örült, de apám gazdasági ember lévén azt mondta, hogy itt nem lehet gazdálkodni. Tele van gyökérrel a föld, nem lehet állatot tartani, összeveri a ló a lábát. Igaza volt, kétszer már fólhasadt a ló lába, mintha csak átok lenne, egy borjú meg eltörte a gerincét. Én mindig perben álltam apámmal. Állandóan vitatkoztunk. 0 a rendíthetetlen nyugalmával és célbataláló, pontos, szabatos mondataival mindig helyre tett, aztán hallgatott. Én meg locsogtam és mondtam, heveskedtem és bizonyítottam... Úgy megbántam! Mért kell vitatkozni?! Jó lett volna, ha ez a tíz év, amíg még élt, úgy telik el, hogy nem változik a köztünk való viszony. De megváltozott, mert kézzel-lábbal magyaráztam, hogy mért jöttünk ide, s nekem most valóban bizonyítanom kell, mert hogyha valahonnan néz az öreg, akkor lássa... - Nem legyőzni akarom, vagy igazat akarok magamnak szolgáltatni, hogy látod, mégis...; - nem ez van bennem, de szeretném megnyugtatni őt, hogy jó ez így, s szeretnék bocsánatot kérni tőle. Vajon mi az, ami az emberek közé falat húz? A család ágai között mért vannak torzsalkodások? Ez egy átok, amit fel lehet és fel kell oldani, és feloldottam azzal, hogy egyszerűen elmentem, megkerestem az elveszett családtagokat. Ebben ellene szegülök az öregeknek: nem fogadok szót az apámnak, hogy ne menjek el Lajos bátyámék családjához. Valahogy a rendszernek is átka volt persze, hogy úgy szétszóródtak az 419
