Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
emberek. Óbudán azt szerettem - még az öreganyámék házában —, hogy mindig tele voltunk rokonnal gyerekkoromban. Jött a Katica néni, a Terka néni, mind összejöttek a nagynénik, akik teltek voltak, az arcuk puha, mint az árvácska, és illatosak voltak - valami levendulaillatot éreztem —, s mindig volt náluk finom sütemény a szekrényben, vagy valami csinált bor. Szép szobákban járhattam, csipkék közt, süppedő szőnyegen. Gyerekkor. S amikor összejöttek, harsányak voltak, jókedvűek - nem tahók hangosak, vígak, kedvesek. Én ezt az Alfóldön nem láttam, mert amikor eszméltem, akkor már szétszóródott a család. Mért nem tartottak össze, nem fér a fejembe. Mind szétszóródtunk. A testvérek nem értették meg egymást. Apám nem értette meg Imre bátyámat; alig szóltak egymáshoz. A többi testvérrel még rosszabb volt, a Lajos bátyám családjával még inkább. Apám amikor végleg hazajött a tanyáról, s följött Budapestre ’63-ban, elment a Lajos bátyámhoz, és azt mondta neki: - Lajos, valószínű, hogy az életben mi már nem találkozunk, nem látjuk egymást többé, mert elmegyek. Béküljünk ki, felejtsük el a bajokat! - Lajos bátyám nem békült ki, hanem behúzta az ajtót. Apám ott maradt kívül, aztán sarkon fordult, és hazajött. Rettentő szomorú, hogy emberek ilyen makacsok! Most tudtam meg, hogy Lajos bátyám is emésztette magát ezen. Mi az, ami becsukatja azt a rohadt ajtót az emberrel, és mi az, ami megríkatja? - Döbbenetes értékek ezek, függetlenül attól hogy milyen előjelűek. Ilyen lelkierejű emberek! - Jól lehet, ez negatív előjelű tett, negatív előjelű élet, amit folytattak egymás ellen. Sok vitának voltam tanúja, s ezeket a vitákat figyeltem. Nem is nagyon értettem, mert inkább csak a hangok muzsikájára figyeltem. Annyira gyönyörűen tudtak vitatkozni, olyan szépen! Olyan sakk-mattok csattantak ott az asztalon, hogy őrület! A parlament ahhoz képest bolhacirkusz. Olyan eszük volt, vágott, mint a borotva, különösen Lajos bátyámé meg az apámé. Ők ketten. Mindig érződött kettejük között a különbség. Apám tanult ember volt, Lajos bátyám meg régivágású. Apám át akarta alakítani a birtokot, modern birtokot akart, gépeket, s ezen dúlhatott a vita. Adott segítségképpen egy-két szakmai tanácsot, hogy’ kell a modern gazdálkodást elkezdeni végre, de nem nagyon fogadták meg. Ok meg akartak maradni abban az ősállapotban. - Gép helyett jó a hat ökör, nem kell traktor. Apámnak komoly elképzelései, tervei voltak a gazdaságról, a jövőről. Meg is teremtette volna. Engem a családi átok nyomasztott, s hittem erősen, hogy ebből a sötétségből van kiút. Meggyőződésem, hogy apám is kilépett már a fényre; néhány mozzanatból ezt következtetem, csak a történelem viharai és a kialakult szótlansága elfedte valahogy. Ezt gondolom a parasztságunkról is: bekövetkezett volna a változás a háború után, jött volna a friss levegő, ha nem történik ez a rettenetes törés és nem következik utána ez a negyven év. Jött volna egy tisztítóbb periódus, ami megváltoztatta volna a családunk életét is. Kiléptek volna a fényre az emberek, ahogyan már Sutuban megfogalmazódott ez, a feleségében, Zsófikéban, apámban, bennem. Voltak a népi írók, és valahol hatottak. Apám büszke volt, hogy ismerte Gárodnyit és Móricz Zsigmondot. Azért jelzem, mert ők már odafigyeltek az 420
