Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
sort egy régi szöveten. Ezüstgombsort. - A dolmány lefoszlott róla, amit te láttál a fényképen. Ezt csak olyan Babó kaphatja meg, aki méltó rá, s tovább viszi. A családi hagyományban kering egy legenda róla is, - az „ávósverő” Suturól. Mondtam is neki, amikor először találkoztunk, hogy te Sutu, én még a gyerekeimnek is mesélem - de viccesen, anekdotázva mondom nekik -, hogy fönnmaradjon a dicső tetted, mert azért azt hallottuk - apám mesélte -, hogy van a családban egy Babó Sutu, aki megverte az ávósokat. - Rám nézett huncutul, s mondta: - hát komám, te igen nagyot tévedsz, mert én nem vertem meg, sajnos, az ávósokat. Nem úgy volt ám az egészen! - Hát hogy’ volt? Hogy1 megyek a gyerekeim elé?... - Az úgy történt, hogy fólfektettek egy asztalra, lehúzták rólam a gatyát, az ingemet a nyakamba, aztán két ávós ráült a vállamra, egy meg a derekamra - szerencsére, mert akkor nem a vesémet verték -, egy meg a lábhajlatomra, a térdnél, hogy ne tudjak kígyózni. Hát tudod, amikor az ember seggit, talpát verik, az fáj, s valahogy billentettem egyet a vállamon, s az egyik ávós letántorodott. - Sutu bátyám, aki birkózó volt, olimpiai kerettag, gondolom, nagyot tudott lendíteni: az ávós szabályosan lerepült a válláról, neki az íróasztalnak, az íróasztal fól- borult, rá a székekre, s minden kidőlt belőle. Iszonyú nagy zaj lehetett. Kint a folyosón meg álltak az emberek a falnak fordítva, s a davajgitárral ott mászkált a többi ávós. Álltak féllábon, tarkóra tett kézzel. Ezek aztán nem akármilyen legények voltak! Megpördültek a sarkukon, s mondták egymásnak: — te komám, Sutu veri az ávósokat! - Azok meg rögtön fölhúzták a géppisztolyukat, visszaordították őket a falhoz, csattogtattak a fegyverekkel. Nem lehetett mit tenni, visszafordultak a falhoz. Aztán a legények később kiszabadultak, a Sutu ott maradt, s elterjedt a hír, hogy a Sutu megverte az ávósokat, mi meg nem tudtunk neki segíteni. így történt, de akkora nagy volt a zaj meg a káromkodás, szitkozódás, hogy ebből azt szűrték le, és ők csatlakozni akartak kint a folyosón. De nem lehetett ám! Sutu elmesélt egy érdekes történetet a régebbi időkből is: egy történetet ’áSAfíl-ből, amit nem könyvekből ismert, hanem folyamatosan. A szabadságharc vége felé a betyárok kirabolták a honvédtiszteket, elvitték a hadipénztárt, amit Szegedre akartak szállítani. A betyárokat megtámadták a varjak, és egy betyár tudott csak megmenekülni. A többit agyonverték a varjak. Ez az egy ember elmenekült a pénzzel, és elásta a kereszt alatt Halas határában. Évtizedeken keresztül keresték azt a pénzt - hiába. Aztán az 1920-as években nagyon hirtelen meggazdagodott két család - nem tudni, honnan. Sutu bátyó tudja, a lukat is látta a keresztnél. Kiszedték a ládát a pénzzel a betyár leszármazottai! Ez a történet szerepel Nagy Czirok egyik könyvében is, de a lukat nem említi, s azt sem, hogy valakik meggazdagodtak a kincsből. Tanyán mindenkiről mindent tudnak. Ott egy szemvillanásból tudják, hogy bűnös, vagy ártatlan vagy. Legalábbis a régi időkben. Tudom, csak egy kicsit kellett gondolkodni, s megfejtették az emberek a konstellációt, s tudták. Aztán nem szóltak róla, hanem magukba fojtották, de arról az emberről mindig tudták, hogy mit művelt. S ha találkoztak vele, nem mondták, de ott volt közöttük, ott feszült valami, ami azt jelentette, tudom, komám, ki vagy. Kedvesen elbeszélgettek vele, de rettenetes volt a beszélgetés. 417
