Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Kapiller Ferenc: "Küszöbön - két világ között" - (Babó Antal, Kőszeg-Hegyalján élő faműves beszél)
Dédapám öccse Révész István volt, aki ’áSMíí-ben honvédszázadosként szolgált. Hadd áruljam el érdekességnek, hogy az ő bibliáját mi őrizzük. Benne olvasom: Révész Györgyé, Révész Istváné. Ennek története van. Halason élt egy Nagy Czirok László nevű ember - parasztember —, könyvet írt a régi Kiskunságról. 0 aztán értett hozzá! Ortutay is járt nála többször; az ilyen tudósok a hasonló emberekből éltek. Nagy Czirok szerintem sokkal hitelesebb, fontosabb, mert ehhez a témához nem tudós kell, hanem látó ember, aki még ott volt, s tudja, hogy mi volt, hogy’ történt. Ő emlegeti könyvében a Révészeket, s Révész Istvánról írja, hogy a szabadságharc után elfogták a császáriak és ki akarták végezni. Szerencséjére akadt pártfogója, egy grófnő, aki kauciót tett le érte, s így kegyelmet kapott. Több halasi legénnyel - negyvennyolcas katonával - kiment Amerikába, s harcoltak Mexikóban. Kint voltak tíz évig, s amikor hazajöttek, telemesélték Halast mindenféle Háry János-történetekkel. Nagy Czirok írja, hogy a Révész István megkergült öregkorára, s egy fekete bibliával járta a tanyákat, és kolbászt meg szalonnát meg mit rekvirált, mert ha nem adnak, akkor kiereszti a kútból a lidércet. S adtak neki. Nem tudom, mért csinálta. Elvesztette a birtokait? Mert a Révész György, aki közrejátszott a halasi múzeum alapításában, gazdag földbirtokos volt. Ez a fekete biblia itt van nálam! Ez volt a család bibliája az öreganyám házából. Szép, fekete, bőrkötéses; - megjárta a hadak útját Nagyon szép ünnepség volt, amit dédapám emlékére rendeztek, s megható volt a kiállításom megnyitója. Magát a kiállítást Pap Gábor rendezte, ő is mondta a megnyitóbeszédet. Imre bátyám, még élt, meg a felesége: ott ültek ünneplőben - öreg paraszt meg a felesége -, én meg mögöttük álltam s hallgattam Pap Gábor rólam szóló szavait: - Mint a mesebeli szegénylegény, aki körülkerülte a földet, és most visszatér az övéihez megmutatni, hogy mit gyűjtött... Öt éve volt; meg sem érdemeltem. Nem nagyon tudtam felelni rá, mert megkukultam kicsit, de aztán rázendített a tíztagú citerazenekar: — Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út... Sose látott emberek, akik ismerték a családot, jöttek oda. Érdekes arcok; A régi világból fölmerülő arcok, akiket személyesen nem ismertem, de élnek bennem. Olyan típusok voltak a gyerekkoromból, akik felejthetetlenek. Kincset hordó típusok, akik annyit tudnak a régi időkből! Halason még akad néhány ember a régiek közül; - s ahogy őket visszaidézem, látom, hogy az én Sutu bátyám is ilyen: tudásával kincset őrző ember. Mikor találkoztam vele, mutatott egy fényképet: hogyan hozzák haza Kossuth koporsóját. Elöl Sutu nagyapja, az egyik koporsóvivő, díszmagyarban. - Nézd meg a ruhát, komám! - Jól lehetett látni a ruhát az öregen. Eltette a fényképet, kicsit ógtunk-mógtunk, megnéztem a könyveit. Szilády Áront mutatta meg, aki orientalista volt, a halasi gimnáziumban tanított, s róla nevezték el az iskolát. Aztán elővett egy kicsi ládát. Nekem Krúdy jutott eszembe: az öreganyáink régi-régi tárgyai voltak benne. Keszkenő, kicsi buksza; s ahogy kotorászok, látok gyönggyel kivarrt erszényt, gyűrűt; s aztán előhúz egy gomb416
