Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Határ Győző: Életút
tisztecske pályafutását, ahol az elfogott és halálra rémült Diocletianuszra feladják a császári bíbort és pajzsra emelik. Rögeszmeszerűen ragaszkodtam ehhez a bődületes „tanulsághoz” s meglehet, hozzáidomítottam s meg-meg- igazítottam az annáleszeket, amiért a történetírónak a körmére koppintanak, de nem a regényírónak. így, ilyen „kihegyezve” csak annál jobban példázta volna, mekkora bakot lőtt Disraeli, fellengzős szentenciájával: assassination has never changed the history of the world: egy gyilkosság még soha nem változtatta meg a világtörténelem menetét. Több példával is rácáfolhatnék erre a dictumra, de Dioklész története mindegyiknél ékesebben beszél. Majd, ha a végén odaérünk IULIANOSZ regényem történetéhez, emlékeztess, Lor- csikám s ha olyan kedvemben találsz, meglehet, hogy a TAUROBOLIUMRA részletesebben, még egyszer rákerítem a szót. KL Nem próbáltad újraírni? Lélektani lehetetlenség. Az ember váltig úgy érzi, az első változat jobb volt, ezerszer igazibb. Épp a te jóvoltodból és ötven évvel elkésve, rádöbbentem arra, hogy Jókai is írt egy kisregényt Carinuszról s ha akkor tudom, lehet, hogy nem nyúltam volna hozzá a témához. Minden során érződik a Mester; de tudod, azon túl, hogy nála a légből kapott szerelmi történet mellett a korfestés bizonytalan, Jókainak ugyanaz a baja, mint az esztetizáló, érzelgős keresztény korábrázolásnak a hollywoodi „filmalkotásokig”: visszavetítik saját giccses történelemlátásukat a történelembe és gorombán szólva „krisztuskomplexumuk” van. Úgy tüntetik fel, mintha a császárok korában biroda- lomszerte a százmilliókat egyéb se foglalkoztatta volna, mint a zsidókereszténység, és másról se trécseltek volna, mint Krisztusról. A valóság az, hogy a gibboni látomásban a Római Birodalom története a zsidókereszténységnek - a „fekete lyuk”: magába nyeli mindenestül. Hogy Jókai „elírta” volna előlem a témát? Az más téma volt; bár ha TAUROBOLIUMOM agyonfirkált első vázlata előkerülne és kiadódván, hogy kritikusaim egyebet se tennének, mint hogy emezzel összevessék amazt, arra mérget veszek. Megkaptam ezt már egy másik ismert bírálómtól, aki IULIANOSZ regényem megjelenésekor egyebet sem tett, mint hogy Kosztolányi megálmodott/eltervezett, de soha meg nem írt, vagyis imaginárius IULIANOSZ regényével hasonlítgassa össze; kitüntetésnek kellett vennem ezt az együtt emlegetést, bár A VERES KÖLTŐT nem tartom a műfaj csúcsának; mégkevésbé tartom annak Márai RÓMÁBAN TÖRTÉNT VALAMI című kisregényét, amely nyugati hanyatlásának egyik nadírja. Sajna, mesterünk géniusza - a Salernóban töltött évek után — lassan, méltóságteljesen odáig sorvadt, hogy a póz monológja maradt belőle. KL Ej, ej! És nem félsz, hogy ezért a Kosztolányi-monografusok kiátkoznak, a Márai-rajongók pedig megvernek nyilvános helyen? Félnivalóimon jórészt túladtam már; no meg ha ki is öregedtem immár abból a nietzschei dictumból, hogy „élj veszélyesen”, abból a negyvennyolcból még ma sem engedek, hogy „írj veszélyesen”. KL Ismerem kifogásaidat, de nem osztom. Kosztolányi ne tudta volna, hogy Rómában az ajtó ritkaságszámba megy, meg hogy éjszakánként az alvó világváros csendjét felveri a gabonaszállító szekerek zörömbölése a kövezett utcákon? Igaz, nem olvashatta Carcopinót, de ennyi kultúrtörténetet csak tudott, hogy ajtót Rómában nem lehet „bedörrenteni”?! Vagy 400
