Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Pomogáts Béla: Gyökéren termett gyümölcs - Hegyi Endre költészetéről
Az újabb történelmi korszakváltás: 1944 ősze után, midőn az erdélyi magyarság és az ottani magyar irodalom ismét kisebbségi létbe kényszerült, Hegyi Endre megpróbált elhelyezkedni ennek a létnek a mind szűkösebb keretei között. A kolozsvári gép- és villamosipari középiskola tanára, az induló Utunk munkatársa, egy ideig a Magyar Népi Szövetség Világosság című lapjának kulturális rovatvezetője. Meg szeretné állni helyét azon a ponton, amelyet számára a kisebbségi sors kijelölt, ez a helytállás azonban egyre nehezebb, s az erdélyi magyar íróértelmiség sorai is fogyatkoznak. Budapestre költözik Benedek Marcell, Jékely Zoltán, majd nyomukban 1947 augusztusában Hegyi Endre is. 1953-ban lett az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának tanára, a hatvanas években pedig a pekingi egyetemen dolgozott mint vendégtanár. Elsősorban külföldieket tanított meg magyarul, nemcsak a nyelvre, hanem a magyar irodalom és kultúra szeretetére is. 1970-ben adta közre A magyar nyelv idegen nyelvként való tanításának főbb elvi és módszertani problémái című munkáját. Igen nagy szerepet vállalt a román klasszikus irodalom magyar tolmácsolásában, ennek során George Cosbuc, Tudor Arghezi, Alexandra Macedonski, Ion Pillát, Eugen Jebeleanu, és mások költeményeit ültette át nyelvünkre. Kelet-európai balladafordításai Betyárok tüzénél címmel jelentek meg, s 1959-ben az ő tolmácsolásában jelent meg Omar Chajjám Robaiyát című klasszikus versgyűjteménye. Mindemellett szinte észrevétlenül költői pályája is haladt tovább. Versei ritkán jelentek meg, mintha a végzet is ellene dolgozott volna, több alkalommal is megszűntek azok a folyóiratok, amelyek újólagos felfedezésére és bemutatására vállalkoztak. 1969 májusában — Czine Mihály bevezetésével, Jancsó Adrienne és Mensáros László közreműködésével - az Eötvös Klubban rendezték meg szerzői estjét, 1971 decemberében, majd 1986 decemberében pedig az Egyetemi Színpadon tartott szerzői estet. Ezeknek kétségtelenül sikere volt. 1986-ban Czine Mihály életrajzi utószavával és Szász Endre illusztrációival a pesti egyetem bölcsészkara Fenyőtoboz címmel adta közre verseinek válogatását. Ez a kis kötet, inkább füzet, mindazonáltal túlságosan visszhangtalan maradt az irodalmi élet hangosabb eseményei mellett. Hegyi Endre költészete így továbbra is felfedezésre vár. Mint annyi erdélyi magyar költő, Hegyi Endre esetében is eredendően a tájnak és a történelemnek van ihlető szerepe. Hangulatos versekben idézi fel a Szamos menti tájat, Nagykároly és Nagymajtény körül, ahol még szabad a láthatár, minthogy ez a vidék a Nagyalföldhöz tartozik, de már érződnek az erdélyi hegyek felől érkező fuvallatok. Darvak, A kert füvén, A Szamos mellől, A Kraszna vidéke, Az üdvözült Holt-Tisza című versei ezt az alföldi, de már Erdély felé néző tájat idézik fel. A táj mellett az erdélyi és partiumi magyar múltból merít: Nagybotu Lőrinc halála című „legendájában” a kolozsvári levéltárban talált adatok nyomán Dózsa György hírneves alvezérének tragikus végzetére hivatkozik. Az ecsedi lápon című versében pedig a vidék kuruc kori hagyományaira, a bujdosók mostoha sorsára utal: „Harcos kurucok s szegénylegények / vára volt a széles ingovány, / távoli földről kirajzott népek / szántanak ma emlékük nyomán.” Hegyi Endre szülőföldje történelmi táj, Nagymajtény neve mitikus fogalom, a népi emlékezet mindig is híven őrizte a Rákóczi-szabadságharcnak a majtényi síkon „letörött zászlaját”, s az Erdéllyel határos alföldi pusztában Ady „eltévedt lovasának” lidérces árnya kísért. Mindkét motívum szerepet kap Hegyi Endre költészetében, a kurucok vereségére a fegyverletétel kétszázötvenedik évfordulójáról (1961-ben) írott A nagymajtényi síkon című versében emlékezik meg: A nagymajtényi síkra nézett ablakom, időnként egy holló tépett szárnyakon keringett fölötte napáldozatig, 352
