Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Pomogáts Béla: Gyökéren termett gyümölcs - Hegyi Endre költészetéről
minthogyha keresne régről valamit. Az a komor holló mindig szárnyra kel, mikor tárogató hangja sírja el: minden vérbe fulladt egy vértelen napon, ott, ahova nézett kitárt ablakom. Az „eltévedt lovas” Adyra emlékeztető motívuma pedig Pusztai lovas című versében jelenik meg: Gémeskutak begyepesedett táján pihentem meg s az útra figyelek - Lovas vágtat felém, lova patáján nincsen vas és alatta sincs nyereg. Most úgy üli.a lovat puszta szőrén, mint egykoron a nomád lovasok, nagy por csap fel nyomálmn, mint vad örvény, s azt gondolod dúlni, tiporni fog. Kalapért nyúl, ingének rojtozása látszik ide s egy barna nagy sörény - milyen büszke, pedig vad vágtatása menekülés inkább, mint harci kény. Hegyi Endre történelemszemlélete meglehetősen sötét, mégpedig annak következtében, hogy erdélyi költő- és nemzedéktársaihoz hasonlóan öt is végzetes és vad csapásként érték azok a megpróbáltatások, amelyeket szülőföldjének és népének kellett elszenvednie. Az erdélyi magyar líra „második” nemzedékét, azt a generációt, amely kisgyermekként élte át az első világháborús vereséget és a trianoni sorsfordulatot, majd diákként szerzett tapasztalatokat a kisebbségi lét mostoha volta felől, akár „trianoni nemzedéknek” is nevezhetnénk. Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Bözödi György és persze Hegyi Endre is ennek a nemzedéknek a tagjai. A trianoni csalódás és kifosztottság élménye meghatározó az ő esetében is. Kukoricaszár című - szinte allegorikus - versében erről így beszél: „Kukoricaszár / dérverten reszket, / szelekbe sajdul, / hogy sorsa ez lett. / Levágták csövét, / szárának felét, / s meghagyták sírni / fonnyadt levelét.” Ha nem című kis költeményében pedig az erdélyi magyarság szétszóródására utal, a helytállás talán egyetlen eszközét akkor egy fiatalos szerelemben látva, amely a szülőföldhöz ragaszkodó emberi hűségnek is megerősítője lehetett: „Ha nem fogná a part a vizet, / fákat a gyökerek, / súlyuk a köveket, / sírgödör a holttesteket, / te engemet, / én tégedet, / itt minden úgy repülne szét, / mint kihasadt dunyhából / a tollpihék.” A táj sötét történelmi sugallatai és a „trianoni nemzedék” reménytelenséggel küszködő közérzete okozta, hogy Hegyi Endre gyakori életképei a balladák drámaibb han- goltságát követték, s ezekben az életképekben nem a hagyományosabb idilli érzés, hanem valami szorongásos, tragikus érzület öltött alakot. Májusi kék ég című - Dsida Jenő emlékének szentelt — verse még az erdélyi természetnek azokat a megbékítő képeit vonultatja fel, amelyek a nagy költötárs kolozsvári idilljeiből ismerősek. De már 353
