Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Vasadi Péter: Széttárja a karját, vár egy percig - Pilinszky Jánosról Csokits János könyve ürügyén

pillanatát, s ha az enyhület hülyéskedést jelent, jobb, ha elmarad, szóval a feszengő kibic körülöttük nyüstörögve, megfogta kettejük könyökét, s „na- de-gyerekek!”, fuvolázta nekik; ő észre se vette. Egyet visszalépett, lassan húzta a talpát a szőnyegen, így tudatva az úrral, hogy rövidesen lezárja a jelenetet.

Az úr tett még egy kísérletet: - Mi-van, ezt talán meg se szabad kérdezni?- Hogyne, szabad, válaszolta ő. De minek, mikor neked ez egykutya? Ugye?

Ez az „ugye” nem a békülékenység zászlólengése volt, hanem dorgálás, a leleplezés szelíd bizonyítéka. Ezt jelentette: tudom, hogy bántani akartál. És nem is engem. Bennem valakit, aki nekem nagyon fontos. Engem bánthatsz, őt nem hagyom... Az úr is mintha megértette volna az üzenetet. Lenézett a lába elé, rosszallóan ingatta a fejét, áh! a csudába!, mintha ezt morogta volna, nagyot legyintett, megfordult és elment. Háttal állt már ő is. Mélyen lecsüggesztette a fejét, majd fölkapta, küldött egy pillantást az úr után és szapora léptekkel tartott a szobája felé. Amikor fölkapta a fejét, akkor kellett belenézni a szemébe. Tömör barnaság domborodott benne, mint egy fal, amelyről lehullik a tolakodás. Aztán váratlanul fólnyílt vagy inkább visszasüllyedt az a fal, mint tölcsérben a fólszín, s helyén az aknamély fe- neketlensége csillogott. ^

Ami fólizgatta őt, az a hamis nagyság dölyfje volt. A képmutatás. A farize- izmus. Belépett a szerkesztőség ajtaján, azaz hogy csak behajolt. Úgy nézett körül, mintha szimatolna, bent van-e az a hol ismert, hol ismeretlen valaki, aki elől még idejében visszalopakodhatik? Pechje volt, ott itta a kis üveg pezsgőjét, tőle alig egy karnyújtásnyira. Az persze észrevette őt (az ilyenek elől nem lehet megszökni), a hamis hatalom nagy, dús, sötét embere harsányan rá is csapott: - Gyere, gyere drágám, épp téged várlak!... Fenét várta. Csak fente rá a fogát, mint róka a kiscsibére. 0 belépett, alázatosan „dicsér- tessék”-kel köszönt, s míg félénk mosollyal nézte a Hatalmast, rendezkedett az íróasztalán, nyitogatta a fiókjait; neki most okvetlenül dolgoznia kell. A Hatalmas fólcihelődött, odaimbolygott hozzá, rádőlt az íróasztalra, őt szinte elöntötte, s nem látszott más ki alóla, csak a csontos két kézfej. Hatalmas csöndesen, titkolt falánksággal, édeskés modorban rágni, piszkálni kezdte az együgyűt, de ebből a zsongásból nem hallatszott ki párbeszéd. Annyit lehetett látni, hogy a Hatalmas folgömbölyödik, alóla ő bújik elő, feszes komolyság az arcán, áll egyenesen, a lábai összezárva, félrebillenti a fejét s félhangon ezt mondja: - Mit tennék vele? Vegyek rajta autót? Családi házat? Pónilo- vat?... Széttárja a karját, vár egy percet, hirtelen megfordul és sebtében eltűnik. Estig nem jön vissza. Lent pálinkázik a depóban. Egyik oldalán a piros orrú, pocakosodó futballista, másik oldalán a lila ajkú dízőz-nagymama. Népdalokat énekelnek.

Amikor meghalt Pilinszky János, hamarosan kiderült, kinek mit jelent. Sokaknak eszébe sem jut. Vannak, akik nevének hallatára fölfelé siklatják s elvékonyítják a hangsúlyt: Jaaaa?... Másoknak feledhetetlen. Lényétől időnként visszhangzik emlékezetük kapuboltozata.

348