Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Vasadi Péter: Széttárja a karját, vár egy percig - Pilinszky Jánosról Csokits János könyve ürügyén
akarta. Egy kis ideig várt, pislogott, mintha nem hinne a fülének, mégis reménykedve, hogy a dolog hátha jobbra fordul, mivel azonban az ilyen le- szédülések puffanással szoktak végződni, láthatóan elszomorodott, röviden búcsúzott s távozott. Ragyogni csak az tud, aki nem akar. % Valaki néha föltűnt körülötte, de korántsem föltűnően, hanem elvegyülve a többiek közt s mindig úgy, hogy egy vállon át, egy fotelnak támaszkodva, esetenként benne ülve, kávét szürcsölgetve figyelhessen. Mondhatnánk úgy is, figyelhesse őt. Nem lesni kívánt, s még kevésbé leselkedni. Látni akart, látni akarta, tudván, hogy az bír, aki lát. A tanúsító alázatosságával, de szabadon jelent meg az ő társaságában, az iránta érzett szeretetének csöndes ösztönzésére. ife Félelmet ő, ez a sovány ember akkor keltett, amikor a fölényes rosszakarat cövekelt le előtte. Volt példa erre is. A tömzsi, kopasz, kecskeszakállas, húsosajkú s cinizmustól vidám tekintetű úr nagyablakos, modem vonalú szemüveget viselt, s ahogy bepördült az alkotóház oszlopába kapaszkodva a kókuszszőnyeges folyosóra, nyomban lehetett látni, már jóelőre kihegyezte egyébként se tompa szemtelenségeit s most meg fogja támadni a híres prédát. Elébe toppant, szétterpesztette a lábát, hüvelykujjaival hátrafelé kanyarintva próbálta öve alá gyömöszölni a mindig kint vitorlázó inge alját. így a feje kissé lecsuklott s szinte kedvesen pillantva rá, alulról fölfelé, kérdezett:- Most malaszt vagy kegyelem? A szája körül bujkáló mosoly azt mutatta, jó fogadtatást remélt. Pedig rosszabbul nem is kezdhette volna. Azon a pontján csípte meg őt, amelyet csak hártya borított bőr helyett. Itt volt igazán kiszolgáltatva. Aki ezen a ponton nem szeretettel vagy legalább udvarias közönnyel érintette őt, annak nem irgalmazott. Nézett a köpcös úr szemébe, sápadt arca megnyúlt, így finoman elfehéredett, arcvonásai bezárultak s mintha össze is húzódtak volna, ajka keskenyre nyílott s visszakérdezett:- Miért érdekel? Az úr fólszöktette szemöldökeit, jelezve, hogy nem hajlandó komolyra fordítani a szót s ragaszkodik vicceskedéséhez:- Hogy-hogy-miért? Te csak biztosan tudod, nem?- Nem. Egyáltalán nem biztos, hogy tudom. Én nagyon keveset tudok - válaszolta ő, s egyre lassabban, egyre halkabban fejezte be szavait, olyan feszültséget teremtve, hogy nemcsak az úr, a közben arra csellengő két-három kíváncsiskodó szakmabéli is megnémult s figyelt. Ezzel a visszautasító szűkszavúsággal, amelyből senki nem állt ki, egyedül ő, letarolta az úr fölényét. Az úr elkezdett toporogni, mintha lápba lépett volna, s csöndesebben, mint akarta, morzsolgatta szavait:- Na-de-ne-viccelj, én nem... azaz csak azt, hogy... Arra számított, hogy ő belevág, elébe megy mentegetőzésének, s így nem kell majd dadogását értelmesen befejeznie. O azonban - kitartóan nézve a szemébe - hagyta vergődni az urat. Az egyik kibic, nem bírván megérteni, hogy a kínos perceknek is van történetük, s szépen be lehet várni az enyhület 347
