Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Vasadi Péter: Széttárja a karját, vár egy percig - Pilinszky Jánosról Csokits János könyve ürügyén
VASADIPÉTER Széttárja a karját, vár egy percig PILINSZKY JÁNOSRÓL CSOKITS JÁNOS KÖNYVE ÜRÜGYÉN Nem mindenki szerette, aki úgy tett körülötte, mintha szeretné. Vagy talán szerette, de megzavarodva. Mintha az illető azt kérdezte volna magától: miért olyan nehéz a bensejéhez férkőzni, mikor annyi ártatlan(nak látszó) hívójel lengi körül, annyi öntudatlan mozdulat, egy csöpp magamegmutatás, a következő pillanatban pedig bezárkózik szikrázó magányába? Sokan értették félre. Sokakat ejtett zavarba. S akiket zavarba ejtett, azokat nyűgözte leginkább. Ezért sokan vették őt körül. Nem csoda: tündöklő személyiség volt. Hol szokatlanul nyitott, hol kiszámíthatatlanul önálló. A szelíd követhetetlen. Mint valami árnyaktól rácsozott villanás, olyan benyomást keltett. Tudtuk mindannyian, hogy ennek az egységes szellemi fénynek komoly és rajta túl- fekvő forrása van, a rá-rávetülő hosszanti, s elmélyült arcvonásokhoz hasonló sötétekkel együtt. Ez a kettős egység olykor nemcsak zavart, félelmet is keltett. Nyájasan beszélgetett. Megengedő volt és figyelmes. Amikor ő mondott valamit a másiknak, lecsupaszított stílusban, a leghasználatosabb szavakkal élve, mintegy konyhanyelven, akkor pillantások nélkül járatta szemét a hallgató meglepett arcán. Azt akarta, értse meg őt a másik. Erősen akarta. S ne csak ennyire vagy annyira, teljesen. A szó szoros értelmében belebeszélt a partnerba, s ez volt a varázsa: bámulatosan finom tartózkodással. Az ember elfogadta véleményét jelenlétének szuggesztív hatása alatt, ha másképpen gondolkodott is; sőt, vágyott rá, csak minél hosszabban fejtse ki egyszerű, de meghökkentő gondolatait. S ezeket aztán vitte magával a partner, becsben tartotta sokáig, még akkor is, amikor már rég megfeledkezett a témáról, mert mondatai személyiségének mindig hiteles elemei voltak. Magyarán: ha vele beszélgethetett bárki, értékesebbnek érezte magát, fontosabbnak. Csak csalni ne akarjon az a bárki. Halandzsázni. Fölvenni vele a versenyt abban, hogy kettejük közül melyikük tud több áramütésszerű kifejezést beleállítani a párbeszéd fordulataiba. O maga nem arra figyelt, mi hagyja el a száját. Összehúzott szemmel, elfordulva, mereven tapadt valami külső semmire, legbelül várva a fólbukkanó szót, arányt, sugallatot. S ha nem jött, volt hozzá ereje, hogy zavartalanul kivárja, vagyis hallgasson, füleljen, nézzen. Mindegy, mit, mindegy, hová. Telitalálatai magukban hordták a kockázatot, s ettől még élesebbek, még pontosabbak lettek. Azt mondta ki, amit a „benti” akart benne. De ha a partner nem bírta elviselni saját, lassú tör- pülését s izgatottan fogalmazni kezdett, elveszett. Pedig ő senki vesztét nem 346
