Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)

ról, hogy mennyi a Peter havi jövedelme, amiből saját magát és hites menyasszonyát el tudja tartani?

GOETHE (az asztallapra ejti a követ és hátradől a karosszékben. Elutasítóan.) Miért kellene ezt nekem pontosan tudnom?

HANNCHEN Azért, mert önnel osztja meg évek óta hosszú nappalait és az álmait, a kifeslett inge az ön parfümjétől illatozik. (Goethe védekezőén emeli maga elé nagy kezét; egyelőre hasztalanul.) Azért, mivel én csak annyit tudok, hogy Eckermann úrnak a néhány száz tallérra rúgó jutalomból még ünnepnapjaira sem telik. Nem annyira megalázó egy szegény lányra nézve, mint amilyen kilátástalannak tűnik hovatovább eltartani a vőlegényét.

GOETHE (ártatlannak tetsző csodálkozással) Talán nekem kellene honorálnom azt, hogy kielégítve egy fiatalember óhaját, el-elbeszélgetek vele? (Hannchen zavartan hajtja le fejét. Goethe emelkedett tartással.) Még megérem, hogy maga is részese annak az „összeesküvésnek”, mely rám akarja sütni a vádat, hogy aki körülöttem él, mindenki áldozat!... Itt, Weimarban egyebet sem hallani.

HANNCHEN (védekezőén) De hiszen én sohasem jártam az ön környezetében.

GOETHE (hogy idegességét leplezze, feláll és sétálni kezd) Mások, annak idején, tudomásom szerint szabóinasnak akarták alkalmazni Eckermann urat. Én viszont gondoskodtam róla, hogy kinyomtassák első dolgozatát. Miután pedig szolgálatomba fogadtam, doktori címmel ruháztam fel, melynek hivatalos megerősítését is megkapta a jénai egyetemtől.

HANNCHEN (alázattal) Az ön pártfogását nem vonhatja kétségbe senki. Bocsássa meg az iménti kifakadáso- mat. Én egyszerű leány vagyok. Nem tagadom, hogy foggal-körömmel ragaszkodom az én Péteremhez; ámde ha sokáig így folytatódik... (Hirtelen elhallgat, csak szipogása hallatszik.)

GOETHE (nem annyira a szánalom viszi rá, hogy megvigasztalja a lányt, mint inkább a kínos jelenet folytatásától való félelem). A szívet a bajok csak megedzik, gyermekem. Állhatatossá teszik. (Szembefordul a lánynyal.) Azért jött hozzám, hogy egy öregember szájából hallhassa ezt?

HANNCHEN Az az öregember az én Péteremnek maga az Isten. Egyszer régen meg is álmodta volt, hogy megfogta „az Isten lábát” - éppen így fejezte ki magát. Nagyon jóságos öregnek méltóztatott lenni az ő álmában.

GOETHE Jóságosabbnak — egye fene. De öregebbnek is, mint amilyen most vagyok?

HANNCHEN (bólint, hogy igen) Az álomkép kérte Pétért, hogy fogja meg a lábát, mert különben hosszú alsónadrágban sem tud felmelegedni. (Goethe arcán mosoly fut át; a lány még jobban nekibátorodik.) Aztán egy egész marék körtével méltóztatott megkínálni az én Peteremet, meg is hámozta neki őket. Peter két édes le- vű körtét félretett, hogy hazahozza nekem Hannoverbe... (Szégyenlősen.) Persze csak álmában.

GOETHE (elismerően) Kitartó, derék legény.

HANNCHEN Ez az, hogy még legény - vőlegény! Már tizenegyedik éve. Én meg leány maradtam.

GOETHE (szórakozottan) De hisz említette, hogy jegyben járnak. Ez már haladás; gratulálok. (Visszaül az asztalhoz; ki tudja, hányadszor megszemléli az üvegopált.)

HANNCHEN Csakhogy közben telik, fogy az idő, s a világban annyi minden történik.

GOETHE Az idő, kedvesem, mindig egyforma: végtelen. A múló dolgokkal csak az ostobák bajlódnak. A történészek.

HANNCHEN A türelemnek is van határa... Ha látta volna, hogy hol lakik Weimarban:

GOETHE Kicsoda? Eckermann úr?... Úgy tudom, különálló, bútorozott szobája van.

HANNCHEN (keserű fintorral) Akár egy kis kamra. Eddig is zsúfolt volt;

27