Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)
de egy idő óta Peter karvalyokat, vörösvércséket vásárolt össze és kalitkákba zárta őket. GOETHE (kedélyesen) Titkos vadászszenvedély él benne biztosan. Ha jól emlékszem, egyik alkalommal odaígértem neki a kedvenc Siegfried-íja- mat. Kár, hogy aztán megfeledkeztem róla... HANNCHEN (fojtott indulattal) Azok a ragadozó madarak, el sem tudja képzelni ön, milyen iszonyú bűzt árasztottak! Petemek arra sincsen ideje, hogy éjszaka kialudja magát, nemhogy vadászni járjon. (Mint aki tovább nem képes magába fojtani titkát.) Én egyik reggel, miután elsietett hazulról, belopóztam hozzá és kiengedtem a kalitkákból a madarait. Egytől egyig. Aznap este, amikor viszontláttam, az volt az érzésem, hogy elvesztette az eszét. Megháborodott... Ezek után ön akár el is árulhatja neki, hogy ki volt a tettes; nem bánom. GOETHE (bosszúsan, amiért kellemetlen dolgokkal traktálják) Mit vár tőlem: hogy Eckermann urat vagy magát sajnáljam?!... (Felcsattanva.) Amiatt viszont senki sem szánakozik, hogy én mennyi türelmet áldozok fel az idő oltárán! HANNCHEN Az ön tehetsége és tekintélye ellenállhatatlan erő, mely mágnesként vonzza magához a tehetetlen fémporszem-életeket. GOETHE Az én ellenállhatatlan vonzásom Eckermann urat nemegyszer juttatta az eksztázis állapotába. Nyilván, van aki nyer, van aki veszít általam. (Kopogtatás, majd Goethe engedélyére egy kidülledt szemű, hízott arcú, köpcös és puhány emberke lép be: Friedrich Wilhelm Riemer.) Itt jön Riemer doktor úr, ennek a kérdésnek a házifilozófusa. (Színpadias fogással.) Mint udvarmesterem készséggel fog válaszolni magának, hogy úgy van-e, ahogy mondtam? RIEMER (meghajtja magát előbb a székben ülő Goethe, aztán Hannchen előtt; torokhangon) Mivel szolgálhatok a hölgynek? GOETHE (mégis ő teszi föl a patetikus kérdést) Herr Riemer, feleljen arra a kérdésre, hogy hű szolgálóit a teremtő erő felemeli vagy lealjasítja? RIEMER (kissé türelmetlenül pillantva a kezében tartott papírosra, bennfentesen; közben díszes sétabotjával hadonászik.) A lángész ügyét szolgálni nem csupán hízelgő megtiszteltetés, de szerény hitvallás is. A mű mellett, mely mindannyiunkat gazdagít! (Goethéhez, bizalmasan.) Sajnálom, hogy kénytelen vagyok én is megzavarni excellenciád estéli nyugalmát. GOETHE (székét nyikorgatva kényszeredetten áll föl; törzse kissé előredől, kezét hátul összekulcsolja) A hölgy Eckermann úr menyasszonya. Már éppen lefekvéshez készülődtem, amikor... (A lány közben állhatatosan néz a szemébe, ettől belezavarodik és gyorsan leül.) De mindez mellékes. Szertartásos csend. Goethe az asztalra könyököl. Úgy tesz, mintha gondolataiba mélyedne. Riemer, elefántcsontfejű sétabotját nézegetve, kerülgeti a lányt. Mintegy megérezve, hogy választékosságra törekvése ezúttal komikussá válhat, fontoskodva lebegteti meg a kezében szorongatott papírt Hannchen orra előtt, közben mozgásba hozza száját: de egy hang sem hallatszik. RIEMER (végül a nekik háttal ülő Goethe mögé osonva) Megbocsát excellenciád. Bevallom, magam is lefekvéshez készülődtem a mai végtelenül kellemes, de mi tagadás, szellemileg kimerítő nap után. A Vonzások és választásoknak a negyvenkötetes összkiadáshoz végzett korrektúrái oly nagyfokú és érzékenységű koncentrálást igényelnek tőlünk — excellenciád ne tudná?!... Egyszóval, midőn a hírhozó kopogtatását meghallottam, kénytelen voltam magamra kapni a köpenyemet... GOETHE (lassan szembefordul vele; unottan) Térjen a tárgyra, kedves doktor úr. RIEMER Igen. Szóval a hírrel egyenesen excellenciádhoz siettem... GOETHE (lagymatagon) Jó vagy rossz hírrel? RIEMER Nem a legjobb hír... (Látszik 28
