Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Lőrinczy Huba: Tragikomédia és szatírjáték: egy polgárcsalád alkonya - Márai Sándor: Az igazi - Judit - és az utóhang

Ithakában című (1952-ben publikált) regényéhez. Itt is, ott is egymást részint kiegészítő, részint cáfoló vallomások hangzanak el, jelezvén: ahány nézőpont, annyi vélemény, vagyis az emberek és a dolgok megítélése szükségképp bizonytalan, minden igazság óhatatlanul szubjektív és relatív, s itt is, ott is a hiány és a titok áll a történet centrumában: az eltűnt kapcsolatok s a velük tűnt személyiségek kifürkészhetetlen rejtélye. Csakhogy ami viszonylag kezdetlegesebb, tétovább kísérlet, óvatosabb próbálkozás még Az igaziban, fölényes biztonságú és tökélyű megoldás az Ulysses-históriában. Itt még fönntartja Márai a dialógus látszatát, a Béke Ithakában lapjain már nincs szüksége erre a hagyományos és kényelmes fikcióra; itt még nem sikerül úgy a lényegre koncentrálnia, mint amott: figyelme, érdeklődése alkotás közben észrevehetően módosul, s a sokrétű problematikának majd erre, majd arra az összetevőjére száll. Nem csupán magyarázza, menti is ez ingadozást, a hangsúlyok átvetését az a körülmény, hogy a négy konfesszió közül kettő évekkel, sőt évtizedekkel utóbb született, s az emigrációt választó, lassanként megöregedő Márai mást látott már fontosnak a világban s önnön regényének anyagában, mint az a hajdani szerző, aki Az igazit 1940-1941 táján papírra vetette.

Említettük volt: egy szerelmi háromszög, illetőleg két, egyaránt csődbe jutó házasság keretei közt zajlik le e könyvekben a polgár agóniája. Péter, a kései, megfáradt citoyen elébb egy kispolgári származású nővel, Ilonkával lép frigyre, majd a cselédsorból nagyságos asszonnyá emeli az ifjúkora óta szeretett Áldozó Juditot, ám mindkét vállalkozása kudarc. Más-más okokból ö is, választottjai is alkalmatlanok arra, hogy egymás oldalán éljenek. Válniok kell, mert mindegyikük merőben mást várt, mást sóvárgott a házasságtól, mint amit kapott, s a regényekben nem történik egyéb, mint hogy ki-ki előadja a maga verzióját, meggyónja, egyben a saját szemszögéből kommentálja a fiaskót. Eltérő időpontokban vallanak a különböző mértékben sebzett és rezignált lelkek. Legelsőül Ilonka önti ki bánatát barátnője előtt egy cukrászdában, másodjára Péter meditál balvégzetű házasságairól egy kávéházi asztalnál, hallgatója pedig a hajdani évfolyamtárs, ki hosszú távoliét után tért meg Peruból. E két jelenet Budapesten játszódik, a harmincas évek közepén, illetve a világháború kitörése után, hogy aztán térben is, időben is nagy váltások következzenek. Judit egy római szállodaszobában mondja el a maga históriáját utolsó szeretőjének, egy bárzenésznek (mindketten a bolsevista „demokrácia” elöl menekültek Itáliába), s végezetül e férfit — immár mixerként - egy New York-i mulatóban látjuk viszont, épp amidőn egy hasonszőrű, de frissen emigrált magyarral osztja meg tapasztalatait s élettörténetét. Mindaz, mit Ilonka, Péter és Judit még belülről látott, mélyen átélt s megszenvedett (pontosabban: mindennek a töredéke) itt már egy külső szemlélő, egy műveletlen s avatatlan lény kaján, primitív és torzító tükrében vetül elénk, szükségszerű ilyképp, hogy a korábbi tragikomédia travesztiába, szatírjátékba forduljon át.

Túl a személyes élmények és töprengések sokaságán, megannyi bölcseleti s irodalmi inspiráció is segített kiformálni Az igazit és folytatását. Aligha szükségtelen megneveznünk a legfőbb mestereket és ihletőket, annál is kevésbé, mert azonosításuk közben az író szellemi poggyászába s a vizsgált könyvek eszmevilágába is bepillanthatunk. A Márai műveiben oly gyakorta hangot kapó nömegvetés nem csupán magán- tapasztalásoktól és -eszmélkedésekböl következik. Táplálja, gondolati hátteret ád neki - többek között — Arthur Schopenhauer és Lev Tolsztoj tanítása is (vö.: Az igazi: 168-171.). Utóbbi híres regénye, a Kreutzer-szonáta föl is említtetik e szövegrészben, a német filozófus jelenlétéről pedig az okfejtés szuggesztív argumentációja és logikája árulkodik ugyanitt. „... egy nagy és vak törvénynek (...) szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen”, s a szabadulást e fátumtól csakis ez evilági Nirvána hozná, hiszen „... lelkünk békéjét (.•■) nem adhatja más” (...), csak „Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot”. Korántsem lényegtelen összefüggések, szellemi találkozások az effélék, ámde sokkalta fontosabbak náluk a két könyv koncepcióját, gondolati vázát befolyásoló bölcseletek. Kettőt föltétlenül hozzunk szóba közülük! Ä század első felének uralkodó eszméit Oswald Spengler és Jósé Ortega y Gasset műveltségmorfológiája képviseli e regé341