Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Lőrinczy Huba: Tragikomédia és szatírjáték: egy polgárcsalád alkonya - Márai Sándor: Az igazi - Judit - és az utóhang

nyékben. Ha nevük nem hangzik is el, s utóbbinak csupán a szempontunkból indiffe- rens munkájára, A szerelemről írott híres és szép esszére utal egyértelműen a szöveg (Az igazi: 105.), mégis ók állanak Márai alkonylátomásának hátterében. Mindkét könyv átitatódott Spengler és Ortega filozófiájával, ám a felszívódás, a beépülés nem egyenletes és tökéletes: többnyire irodalomként, tehát fikcióvá, sorssá, magatartássá átlényegítve szemlélhető a Nyugat, a polgár, a műveltség, a minőség agóniája, némelykor azonban megmarad a tételmondás, az igehirdetés színvonalán. A hosszabb-rövidebb fejtegetésekből csak önkényesen kiragadott, bár így is szerfölött árulkodó mondatokat citálhatunk: „... mi nem műveltségben élünk, hanem egy általános, titkos, gépi civilizációban. Mindenkinek része van már ebből, és senkinek nincs igazi öröme” (Az igazi: 115.); „... vége a műveltségnek (...) elpusztul az emberfajta, amelynek öntudata volt egy műveltségről. Már csak ismereteik lesznek, és ez nem ugyanaz”. „(...) valamikor műveltek voltak a görögök, mert az egész nép örült valaminek, (...) most már csak szakemberek vannak. De (...) ezek nem tudják azt az örömet szerezni, ami a műveltség...”; „... odaát Európában már kezd kihűlni az öröm. Itt New Yorkban mintha még nem gyulladt volna be” (

Judit... és az utóhang: 99., 127., 166.) stb. stb. Nincs kétség: Spengler és Ortega nagy hatású tézisei visszhangoznak e mondatokban, s eme verdiktek jelenlétét, nyomatékosító ismétlését kizárólag esztétikai megfontolásokból nem tartjuk szerencsésnek. Túlságosan is verbálissá, didaktikussá teszik azt, ami a sorsokból amúgy is kibomlik, eszmék, bölcseleti konklúziók illusztrációjának láttatják a regényhősök életútját. Kár, hogy így van, noha a két könyv így is jóval több holmi bizonyító ábránál.

Az eszmekölcsönző filozófiáknál is fontosabbak az irodalmi ihletök és előképek. Az igazi és folytatása sem Márai életművében, sem a magyar és az európai epikai hagyományt tekintve nem minták, előzmények nélküli vállalkozás, ellenkezőleg: felismerhető, azonosítható példákhoz, mesterekhez kapcsolódik. Annak bizonnyal nem volt tudatában a szerző, hogy a két regényben, kivált az elsőben (Az igazi: 15., 20., 22., 47., 48., 62. stb.) oly gyakran hangoztatott észrevételek a férfiak tartózkodó, rejtélyes mivoltáról, lelkűknek a nő előtt soha meg nem nyíló „hetedik szobájáéról s féltékenyen őrzött titkuk és emberi rangjuk összefüggéséről nagy súllyal szerepeltek már az íróelöd, Ambrus Zoltán munkáiban is (vö.: Ambrus: Vezető elmék, Bp., 1913. 225., Midas király, Bp., 1967. 612), 622. stb.). Annál inkább tisztában volt azzal, hogy e könyvek több szállal is kötődnek Karinthyhoz és Kosztolányihoz, nem utolsósorban azért, mert a dilógia - bibliai asszociációkat keltő Lázár névvel - egy, az így írtok ti és az Édes Anna szerzőjére sokban emlékeztető íróhöst is fölléptet. O a „szemtanú” (Az igazi: 15. stb.), Péter barátja és tanácsadója, ekként a polgár megítélője, lelkiismerete, ki növő keserűséggel regisztrálja s kommentálja a citoyen s vele a napnyugati világ, a hellén-latin gyökérzetű kultúra, a minőségi ember avagy az emberi minőség pusztulását, s kinek elnémulása (fölhagy az alkotással), elébb lelki, majd valóságos emigrációja, végtére Rómában (!) elkövetkező halála jelkép értékű s érvényű. Személyében „... bomlani és oszladozni kezd (...) valami, amit úgy általában műveltségnek neveznek”, és „Valószínű, hogy az ilyen ember nem hal meg külön ... vele egy időben sok minden halódik” (Judit... és az utóhang: 128.). A szimbolikus nevű és sorsú Lázár már az eddigiek okán sem szimpla képlet, ráadásként úgy rezonörje s jelképfigurája a két regénynek, hogy-hasonlatosan a Béke Ithakáhan Ulysseséhez - csupán a róla beszélők szükségképp homályos tükreiben, pontatlan és töredékes interpretációiban létezik. Megfoghatatlansága, fantomszerűsége következik azonban abból is, hogy alakja állandó változásban, folytonos át- tűnésben szemlélhető. Fiktív hős, ki mégis élő minták, modellek alapján formálódott, kiben hol Karinthyra, hol Kosztolányira, hol magára Máraira, legtöbbnyire pedig hármuk „kevercsére” ismerhetünk. Lázár és Péter különös, polgárhökkentő, közhelyper- szifláló játékai (Az igazi: 13-15., 69-70., 163-164.) rendre Karinthy és Kosztolányi gonosz és elmés tréfáira, filisztergúnyoló rögtönzéseire emlékeztetnek. Lázár szerint a művészet csupán „... a játékösztön egyik megnyilvánulása”, az irodalom végső értelme (...) a forma”, s miközben figyelmét minden „tüneménynek” vagy „gondolatnak”

342