Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Bata Imre: Egy téma vándorlása - (A nyolcvanesztendős Weöres Sándor emlékezetére)

csak indítéknak használja Hszi-csün versét, de vitathatatlan, hogy ismét csak arról a témáról van szó. A lényeg az itt nevén nem nevezett megosztott sors, az elvesztett kastély és a föltalált vár közti feszültség. A kastély az elveszített gyerekkor, egy varázslatos világ: „Kristály benne mindegyik szoba A kristály varázsgömbre emlékeztethet minket; akár Czóbel Minka korai verseiben az egymásba tükröződő tükrök, olyan ez a kristályból képződött szobák alkotta kastély, csupa ragyogás, egymást sokszorozó világ, épp csak az nem lehet ott, aki most a vár sötét termeiben raboskodik. S még el is képzeli, mi lenne, hogyha egyszer haza tudna menni. Az is képtelenség, véli, hiszen megkérdenék tőle, hol a férje; a törvényt nem lehet áthágni, az időt visszafordítani. Vagyis e vers hősnője az idő linearitásából képtelen kiszakadni. Itt csak fölfelé lehet szökni, az otromba várból nincs út - haza. Viszont fól lehet szökni a vártoronyba, ahol azután a rab asszony madarait eteti. Ezek, csak ezek röpülhetnek a négy égtáj felé, és a vágy. S akár e vágyról beszélünk, akár a madarakról, mindenképp a költő és a költészet jellegzetes viszonyáról is szó van.

Madár, madárka, madarak - Weöresnél is mindig versek - a líra - metaforikus alakjai. „Madárka sír, madárka örül” — hangzik valahonnan korábbról a Harmadik szimfónia első tételének kezdő sora. S annyi más hely bizonyíthatja, hogy a madár az a költő, vagy a verse, az is madár, s itt, az Asszony-ballada zárlatában is csak a vers és csak a vágy röpülhet szabadon és szerelmesen. Az aranykor int vissza folyton-folyvást, mint örökre elhagyott- meghaladott - lét és életforma, amit sosem lehet elfelejteni, de ami miatt megosztott, elidegenedett az emberi sors.

Az sem érdektelen, hogy az eredeti kínai verssel és evvel az Asszony- balladává1 összevetve a szonett mennyire a teret tünteti ki, míg az eredeti kínai darab és az Asszony-ballada az. időben - lineárisan haladva alakul kompozícióvá. A szonett a pillanatot nagyítja ki, állítja meg az időt, tér vissza oda, ahonnan indított, a két élményvers viszont az irreverzibilis idő lineárisa mentén halad kifejlete felé, szó sincsen térről, legfónnebb a lineárisra merőleges vonalról, amit a torony tesz lehetővé, kínál megoldásnak. A szonett viszont ott fejeződik be, ahonnan indult. A disznó motívum a maga díszítettségében, a görög mitológiában magasztosult valójában úgy tér vissza a szonett utolsó sorában, mint szentencia. Ez a visszatérés teszi lehetővé a szonett térszerkezeti kiképzését. Az eredeti témát keretezi, zárja magába az antikizáló motivika, s egyben a síkból térbe emeli azt, mintegy megállítva annak haladékony idejét. S ez a térbeli alakzat - teszem egy kristálygömb- a tengelyét is megmutatja. E tengely a szonett másik szentenciózus sora: „Lám, égi kézben is kockajáték pörög”. E szentencia nevezi nevén azt az alineált állapotot, amibe Han szépe került. Vagyis nincsen koordináta, a világ rendjét nem az ok-okozatos viszonyok határozzák meg, hanem a „kockajáték”, vagyis a valószínűség, ami teljesen nyilvánvalóvá teszi az előhívott helyzet demitizált karakterét. Isten nem kockajátékos, vélhette még Einstein, itt azonban éppen fordított jelentése van a szentenciának, ami teljesen egy- behangzik a megosztott sorsra utaló másik aforisztikus mondattal: „És minden sors hasadt disznócsülökre írva...”

Bár nem tartozik közvetlenül tárgyunkra, de nem állhatom meg, hivatkozom József Attila Eszmélet-ének egy strófájára:

336