Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Sándor Iván: Az ideologizálástól a fragmentálódásig - A Bánk bán recepciójának egy fejezete

jellegét. így történik tehát meg, hogy a kortudat, az irodalomszemlélet a megfejthetet- lenségben tart valamit (ami nem megfejthetetlen), miközben minden törekvésével és teljesítményével azt próbálja bizonyítani, hogy elvégzi az értelmezést.

A fragmentálódás (ami alatt az egész horizontban tartása lehetőségének elveszítését értjük) a hetvenes évek általános jelensége volt. Am az irodalomban — és más művészetekben - már jelentkeztek (az újabb korszak csíráit magukban hordó) törekvések, amelyek a lét fragmentálódására, többek között a fragmentált művészi reflexióknak egy esztétikai rend szerinti konstruálásával feleltek. E mögött a beszűkült kortudat friss hatásokon át megvalósítható dinamizálása állott, új esztétikai megoldások, formák keresése a hitelesebb ön- és korrajz kifejezésére. A színház, a dráma, a drámaelemzés az egyik legelmaradottabb terület volt. A drámaesztétikai próbálkozások, maga a drámaírás, a színházi játék lefeljebb továbbra is váltakozó értékű kommentárokat jegyzett fel az évtized margójára. A kommentárnak mint esztétikai értéknek a kidolgozására sem kerülhetett sor, mert a dramaturg, a kritikus, a rendező és a színész volt (egyrészt) annyira önhitt, hogy tudatában sem volt annak: amit létrehoz, nem műegész, színházesztétikai teljesítmény, hanem fragmentum és kommentár; másrészt azok, akik már egy újabb színházi szemléletért harcoltak (Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ruszt József, Babarczy László, Ascher Tamás, Kerényi Imre) a hetvenes évek második felében is olyan nyomás alatt áljtak, hogy energiáikat teljesen lekötötték napi törekvéseik, sem idejük, sem lehetőségük nem volt arra, hogy esztétikákat dolgozzanak ki. A legújabb drámaíró nemzedéket is csak később, a nyolcvanas évek elején érték el inspirációik (Nádas Pétert kivéve, aki jó szokása szerint hermetikusan zárt műhelyében egymás után próbálta ki az új útbejárásokat).

Az nyilvánvaló volt, hogy a Bánk bán-recepció a kommentárok fölhalmozódásával minden utat formalizált maga mögött, miközben minden utat elzárt maga előtt. Valaminek tehát következnie kellett. A korszak kultúrhistóriai jellegzetessége, a színház elmai’adása, az új alkotói és szemléleti nézőpontok-formák kezdeményezése idején hozta magával, hogy a kitörés egyetlen irányban valósulhatott meg. Nem „előre”, az új, a más, a teljes horizont- és szemléletváltás irányába. Lassú, ám (a probléma belső intenzitásából adódóan) elkerülhetetlen irányváltással előtérbe került a Bánk bán-filológia, mint a műhöz, az eredethez való visszaépítés mozdulata. Ennek a „műkeresésnek”, szöveghez és vonatkozásainak, sűrű szövevényéhez való „leérési” törekvésnek volt teljesítménye Pándi Pál Bánk bán-kommentárok című munkája.

Már a cím is jelezte, hogy egy korszak határmezsgyéjén született. Még kommentár volt, de már eredetkeresés is próbált lenni. Még a recepció recepciója maradt, de már próbált visszajutni a dráma textúrájához. A munkajellegadó vonásához tartozott egy másik „még-már” dichotómia. Erőteljes volt benne a nézőpontok, az esztétikai normák, a fogalomrendszer átideologizáltsága, aminek viszont több helyen ellentmondott a figyelmes szövegelemzés. Pándi Pál kanonizált álláspontokat fogadott el ideológiai indítékból, és megkövesedett álláspontokat vetett el elemzői módszerének korrektségével. Mindent szintetizálni próbált (esztétikai értelemben igazolhatót, igazolhatatlant), és éppen az erre fordított apparátusa tette végérvényesen nyilvánvalóvá: valami — a recepcióban — lezárult, mindent egy más pontról lehet csak újra indítani.

Huizinga beszél a kultúra váltó-szakaszainak arról a jellegzetességéről, hogy a régi formák és tudattartalmak még sokáig élnek és hatnak, amikor az újak már kialakultak, de még nem erősödtek meg. Sőt - említi - az sem szokatlan változat, hogy a régi formák hordoznak-kellő bizonytalansággal ugyan-új nézőpontokat, tartalmakat, miközben az új formákat még a régi megközelítés, régi szellemiség járja át. Ez jellemzi a nyolcvanas éveket. Pándi munkája még a váltás kialakulásának első szakaszában született: ideologizált megközelítések és rendezőelvek, hiteles szöveghivatkozás, tex- turális összefüggések együtt jellemezték. Azon a problémafeltevési körzeten belül maradt, amelyet a megelőző évszázad kijelölt, mert azt vallotta, hogy „alighanem mindent megírtak már a Bánk bánról, ami erről a drámáról igazságként elmondható”. Hori328