Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)

vagyunk jelen, valami isteni kegy folytán, de minket nem hallanak, nem is látnak, következésképpen nem is befolyásolhatjuk a bekövetkező események menetét.- Hát Csöröge Dénezstől - súgja elégedetten Szerbné. - Most láttam az elébb, vízzel es megkénáltam, érdekes, ő es szomjas vót, s azután észleltem, hogy Pista báttyával mentek bé Tatukni a korcsoméba...- Hát itten van a Dénezs? - lesz rekedt az idegességtől nagymama hangja. - Tudtam, éreztem... - de nem magyarázza meg mit tudott, azt sem, hogy mit is érzett, megfordul és elkeseredetten néz a gyár felé. - No, jól van, Matildka, köszönöm a vizet - szól vissza a válla felett és elindul.- Nincsen mit Eszter nénje - hadarja a szomszédasszony, de nem mozdul a kapuból, kíváncsian néz nagymama után. Nem mozdulunk mi sem. Tudván tudjuk, nagymamát meg kellene állítani útjában. Gyermekként, felette repülve, nem sokat tehetek, idősebb középkorú, tisztes, testes és őszülő szakállú úrként - gondolom, amint rögtön kiderül indokolatlan optimizmussal - talán többet?... Próbababákat varázsolok eléje. A próbababák mosolyognak, énekelnek, vetkőznek, öltöznek, verebekre lövöldöznek parittyából, szárazkolbászt zabáinak kenyér nélkül, vöröshagymával, pezsgőt isznak, semmit nem értenek az egészből, fogalmuk sincsen arról, mit is keresnek városunk egyik félreeső mellékutcájában, egy parasztosan öltözött, felemelt fejjel, egyenes derékkal, büszkén lépegető menyecske körül. Életem női főszereplői eme próbababák, akiket középkorú úrként gyűjtök, végső kétségbeesésemben fiatalasszonynagyanyám köré, nem is tudják felfogni szerepüket, de néhányan a dörzsöltebbek és az érzékenyebbek közül, tévedhetetlen biztonsággal állják el nagymama útját. Mindhiába! Az egyik olvadó szőke tünemény, álomtól párás szemmel, most is mint mindég, Krúdy Álmoskönyvét keresi - ezen viszont most ősz szakállú úrként én derülök a fiatalember álmában aki voltam -, hogy megfejtse soros álmát... Vajon Los Angelesben, ahol mostan él egy tornyos középkori hangulatot árasztó villában, gondolom középkorúan és kajánul, megvan-e még neki a Mester nevezetes műve vagy talán már nem is álmodik? Egy fehér bőrű, vörös hajú, magas, kosárlabdázó alkatú lány, magát riszálva állná el nagymama útját, mások vadászlesről érkeznek sportosan öltözve, megint mások kisestélyiben libegnek ide fogadásról, kosztümben, kezükben virággal egy bankettről, vagy ellenkezőleg, premierről, nagymama körül sorakoznak fel, nem engedik továbbmenni, elzárják az útját, egészen közelről figyelhetem féléjük ereszkedve, nyolcéves gyerekként majdani szerelmeim szeme körül a sokasodó ráncokat, amelyeket semmilyen híres-neves krémkülönlegességek nem képesek eltüntetni, semmivé tenni, a fudribbak szeme körül elszíneződik a valaha patkányvadász-egyenruha-zöld festék. Lehunyják a szemüket most a próbababák, mind lehunyják, ha kinyitanák, egészen közelről figyelhetném meg nyolcévesen, de akár sétabotomra támaszkodva ötvenévesen is szembogaruk mélyén a kékes és zöldes és feketés - rám várakozó - dárdahegyeket, amelyeket szerencsésen sikerül majd elkerülnöm. Az űröket és zűröket is megúszom, így vagy úgy. A közeli jövőben viszont vár majd rám ez az - nézek ötvenévesen az állórepülő nyolcéves gyerekre és kacsintok. Aztán csüggedten ismerem el, nem tehetek mást, talán kár volt elkerülni a szembogarak mélyéről szívemnek irányuló dárdahegyeket, talán teljesen, fenntartások nélkül kellett volna e lányoknak átadnom

306