Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Bogdán László: Az elmaradt párbaj (novella)

magam. Ki tudja mi lett volna jó? Hogy lett volna jó? Hogyan is lehetett volna jobb? Ha egy kérdést fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt. Nem éltem én - fordulok magam felé enyhe szigorral, farkasfejű sétapálcámat idegesen lóbálva - túl óvatosan? Nem élt Ön túl gyáván, Sire?

Nagymama lankadatlan elszántsággal halad tovább, két példányban is jelenlévő unokáját sem látja meg, következésképpen a próbababákat sem veszi észre, nem is kerüli ki őket, egyszerűen átmegy (?) rajtuk!... Itt még mindég elkanyarodhatna az álom valamerre másfelé, például átmenetileg feltűnik egy kerevet is a napfényben, egy barna lány kézenfogva húz feléje, eme lányt nem ismerem fel középkorú úrként, lehet, hogy tévedésből keveredett a többiek közé? Megdöbbenésemet őszülő szakállam mögé rejtve mégis pontosan tudom mit akarhat tőlem? Gyermekként nagyanyám és a sűrűsödő események fölött lebegve vihogok magamon, aki leszek. Ötvenévesen viszont az események mögé látok, észreveszem a félhomályban, a soha el nem hangzó mondatok zegzugos átjáróiban, a felejtésben és az elhallgatásban a minden eshetőségre készen várakozó változatok at is, persze -hökkenek meg - minden esemény másképp is történhetne! Van eleve elrendelés? Nincsen? A lány hosszú barna haját meglibbenti a feltámadó májusi szél, rakoncátlan haj szálai egy életfogytiglani pillanatra megérintik elszántan lépegető fiatal nagyanyám arcát. Ő most odakap, mintha legyet, szúnyogot, bogarat akarna elhessegtetni, valamiképpen tehát, fogalmazódik meg bennem azonnal a felismerés, mégiscsak jelen vagyok (vagyunk!) az életében, még akkor is ha ő nem vesz tudomást rólunk. A mozdulat nem folytatódik, mégis sikerül eltüntetnie az úttestről a próbababákat s a járdáról is a kerevetet. Újra hárman vagyunk az utcán, nem számítva a kapu mögül leselkedő kíváncsi Szerbnét.

Gyermekként nagymama felett oldalazván repülve, hogy állandóan láthassam elszánt arcát, születésem előtt negyedszázaddal is világosan tudom s ez álmomban is evidencia: ha nagymama elér a Tatuk-féle kocsmáig, ha nem ér el, mindenféleképpen baj van, nagyon nagy baj. Középkorú úrként mindezt rezignáltan veszem tudomásul, sejtem, a kockákat már elgurították. Mégse lehet változtatni semmin. Mindezt már volt szerencsém mondani, mégis állandóan ismétlem, még elevenen él bennem álmomban is egykori latintanárom oly sokat hangoztatott tanítása. Ezt se felejtsétek el!

Nagyapámat eddig már - döbbenek meg ötvenévesen - el is felejthették volna, ha minden úgy alakul, ahogy elkezdődik. Nagyapám eddig már a Tatuk-féle kocsma hátsó ajtaján is kilépett, udvariasan engedve maga elé Csöröge Dénest, felesége Rebi nevű, nagyon szép unokahúgának kalandos természetű, enyhén hazudós férjét, aki váltókra hamisítva nevét forgatta ki őt családi örökségéből, hogy elszámoljanak végre egymással a kocsma melletti kukoricásban, mégpedig bicskával a kezükben, ahogy az már errefelé akkoriban férfiemberek között dukál. Az urak persze párbajoztak. Mindegy az.

Nagymama most, hogy folytassuk az álmot ami a valóság tükörképe is bizonyos fokig, rosszat sejtve áll meg az utca közepén, a kocsmaajtótól úgy nyolc lépésnyire és figyel. A sarkon fagylaltoskocsi fordul be. Most viszont nem az érvek, az évek szaladnak egymásra. Ez, gondolom csüggedten, idősebb testes úrként, csak később, mindenféleképpen harminc-harmincöt év múltán következhet be. Fagylalt, csokoládé, vanília, kiáltja kántáló hangon a púpos fagylaltárus. Nagymama az utca közepén áll, gyanakvóan töpreng, nem is

307