Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)

imaginációnk ilyen tehetetlen tükör, csak azt tudja tovább tükrözni s a tükrözéssel megsokszorozni, ami megfogant benne. Önmagát megsokszorozva önmagát táplálja. Ezért arra a kérdésre, vajon a méreg marta rés előtt istenek voltunk-e, a válasz lehetetlen. Lehetetlen, mert ha így is volt, akkor nemhogy ez nem volt kérdéses, de kérdés sem létezett; lehetetlen, mert az ujjmutatás szakította hézagba romlatlan imaginációnk végletesen belezuhant. Isten, miután esszenciáját, a szabad imaginációt a teremtéssel belénk ajándékozta, teremtményével szemben tehetetlen. Ha Istennek egyáltalában lehetne attribútuma, az innen, a mérgezett imagináció világából szemlélve nem lehetne más, mint a tehetetlenség. Figyeljünk csak a lépcsőkre: a kísértő felébreszti a türelmetlen istenéhséget, a kívánságot s ezzel a kétséget önmagam meghatározására -, az így keletkezett antinómiát át kell lépni -, a vágy egyre gyorsul, hevesebb, sietség -, a türelmetlenség vágyának tárgyát keresi -, a kereséssel tárggyá teszi -, utána nyújtja értelmét, érzékeit -, nem fog meg semmit -, és amikor ez a mérgezett imagináció mégis, mégis megragadni véli, a semmit ragadja meg -, vélt tárgyát önmagában összeroppantja, meggyilkolta: „a létezőt nem fogja a kard” (Bhagavad Gita), a létezőt nem lehet megragadni.

Káin nem a megérett ember, aki az antinómiát el tudná fogadni. Nem is gyermek, felnőtt, töprengő, még az is lehet, jámbor fóldmíves. Felnőtt. Ez azt jelenti, már kiesett az egységből, már tudja, hogy halandó, de felébred benne a halhatatlanság sejtelme, magáévá akarja azt tenni, azzá akar válni, eléréséért áldozatot mutat be -, a füst nem száll fel. Felnőtt, kettészakított kétszeresen is, a Fóldanya (a halálanya) szerelme és a törvény szava között, valamint a halhatatlanság sejtelmes emléke és a törvény között. Ám, ha van halhatatlan, aki a törvényt megszabja -, legyen neve Prometheus, vagy Nietzsche, vagy Káin, valamennyien felkiáltanak: „Hogyan viselhetném, hogy én ne legyek az!?”

Az anti-nomost, rációnkat megelőző és túlhaladó, lezuhant létünk alaptörvényét miként lehetne emberi dialektikával feloldani? - a harmadik lépés mindég sántít, ezért is hozza magával a véget nem érő további lépéseket. A vérbosszú folyama nem ömlik a béketengerbe. Szegény Káin, a nyomorult, ő is meg akarta érteni az ellentmondást törvény és üdv között -, mint egy gnosztikus, mint egy lázadó.

Az elvesztett halhatatlanságot, az ártatlan létet hogyan lehetne visszaragadni buzgalom, sietség, gyilkosság árán. És Istent sem lehet „Földre hajítani”.

Az ellentmondásról még az sem állítható, hogy Isten az, aki feloldja. Ha Isten tulajdonságait nem ismerjük, hogyan ismerhetnék tetteit -, legfeljebb ezt az egészet, legfeljebb annyit, hogy a feloldás nem lehet csak ő maga. Ezt sem gyatra értelmünk, hanem mélyebbről fakadó fohászunk tudatja, mert nemcsak minden könyörgés hozzá szól, hanem mindegyik ugyanazért könyörög: ments meg a két - ségbe - eséstől! - a kísértétől.

Káin nem értette és nem fogadta el az ellentmondást, azt, amit mi általában kényszernek, végzetnek, igaztalannak, vagy más hasonlónak nevezünk, és elkövette az istengyilkosság második lépését az embergyilkosságot, azaz a testvérgyilkosságot. Az elsőről soha senki semmi értelemmel megfoghatót nem tudott. A tettet nyilván oly mély álom követte (és követi folytonosan), hogy abban és azon túl a tett nyoma épp az álom fojtó mérgébe merült. Ezért van minden tettben legalább egy leheletnyi méreg, s ezért számít igaz tettnek

280