Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)

csak az, ami ezt a mérget semmisíti meg. A tett, bármilyen mélyre is süllyedt emléke, nem lehetett az egyéb, mint gyilkosság, már csak azért sem, mert a bűn kivétel nélkül azonos büntetésével és az ember ebben és ezáltal halt meg istennek és Istennel lenni.*

Ez a második gyilkosság mindenképpen hasonló az elsőhöz. Amint az egymásból kibomló levelek, a szélesedő hullámok sem bírnak nem hasonlítani az elsőhöz, a megindítóhoz, de sem a levelek, sem a hullámok, sem a tettek meg nem ismétlődnek, mivel az örök visszatérésben nem ugyanaz tér vissza. Valamennyi az elsőnek leszármazottja. Mitikus nyelvünkön az első bűn-tetés a nagy kiűzetés Isten kertjéből; ez a második, a jól ismert embergyilkosság is kiűzetést von maga után, most már az ember kertjéből, az ember művelte földről. Káint mint az első száműzöttet tartják számon; a sivatagban töltött idejéről nem szól semmi írás, semmi szó. Nem is szólhat. Ő is, mint minden száműzött hol loholt, hol levegő után kapkodott mikor a világ támaszát elvesztette, mikor ráébredt a maga Istentől elhagyatott voltára, és akár a többi, ő sem ébredt rá Isten elhagyatott voltára. A száműzetés helye olyan, mintha Isten meg se teremtette volna a világot, a „földet, amely azelőtt puszta volt és üres”. Sem írás, sem szó. Ivadékai azonban egyszer csak megjelennek, mintha semmi sem történt volna, harcolnak, kiegyeznek. Mintha semmi sem történt volna, holott tudva lévő, itt van előttünk, benne vagyunk, bennünk van és vele küszködünk, érte és ugyanakkor ellene.

A számok sora, ha egyszer megindul, emberi erő meg nem állíthatja, sokasodás, halmozódás. A számok sajátos törvénye, hogy az ember szaporodásával valahogy a bűn is elaprózódik, differenciálódik, átalakul, erényruhát ölt, majd azt is leveti, büszke önmagára - és a számok sajátos törvénye szerint mégis mindég ugyanannyi marad, mindég más és ugyanaz. Semmi sem történt.

Káin maga akart igazságot tenni. De Istent senki ökle el nem találja, ám ha valakit az ököl eltalál, abban kivétel nélkül Istent találja. A következő lépés a második gyilkosság után már nem az elsődleges kín a munka, a verejték, a betegség, hanem a harc. Káin harca a sivatagból a száműzött betörése az ősök művelte földre, az építés, a törvény országába, azok ellen, akikről azt hiszi, hogy Ábelek, hogy kivételben részesültek, hogy jutott nekik valami abból, ami neki járna.

A bűn valahogy elaprózódik, látszólag kisebb lesz és több és árnyaltabb, olykor az erény arcát, még a szépség álarcát is fölölti, és mintha semmi sem történt volna. A harmadik bűneset szereplői Ezsau és Jákob. Itt a tett már nem is a türelmetlen megragadás, vagy az erőszakos harc -, a gyilkosság ejgyszerű csellé, kijátszássá törpül. Jákob már nem Isten akar lenni, mint Ádám, és nem istenéhség kínozza, mint Káint. Jákob megelégszik Isten szövetségével s annak zálogával a földi hatalom adományával. Ezsau, a vad,

* Figyelemre méltó, hogy egyetlen forrásunk, az álmon túlról és az álom mögül mindég újra fakadó nyelv a bűnöst tettesnek nevezi, holott azt, aki pl. kenyeret süt, vagy ír, vagy énekel, bár mindezt teszi, legfeljebb tréfásan nevezi tettesnek, ti. ha nem jól végezte dolgát. Több nyelv magát a szexuális aktust minden további nélkül megtevé8nek nevezi, így a francia argotban: faire 9a; de az argotban a földhöz vágás, ölés, csalás sem kíván a csinálni igéhez állítmányi kiegészítőt. Ezért hat a hiteles szó megnyugtatásával amikor a költő azt mondja: „a szerelmet csak a szerelem teszi elfogadhatóvá”.

281