Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)
Nem kitérésből. A bolygatás, az analízis a kitérő. Felmutatta merre van az út. És az evangéliumi parabolák? Konkrét voltukban egyetemesen és minden pillanatban alkalmazhatók. Minden pillanatban és minden állapotban meg lehet fordulni, mert: „Én vagyok az út...”. A gnózisnak ez a tömör fogalmazása igen hiányos. Nyitva hagyja a kérdést: ha a bűneset után a törvény a föld művelése, akkor az alulról felébredt embernek (a földi embernek), a „rossznak” a feladata a fold művelése, az égi törvény betöltése?.Pedig a nyit valahol ezen a tájon kínálkozik. Fennmaradt mítoszok, és az őskultúrákat még nyomaiban, ha valamelyest elkorcsosulva is őrző népek rítusai tanúskodnak a feladat kettősségéről. A földet művelni kell. Ez a törvénye s egyben vezeklése is nem az égi, hanem a földi valóságra ébredt embernek. Éppen Buddha utal erre egyik beszédében: míg az ember a maga ártatlan bizalmában csak annyi gyümölcsöt szedett, amennyivel éhségét kielégítette, a föld adott is elegendőt. Minél több napra tartalékolt, azaz minél kevesebb bizalma lett az ég és föld együttes adományában, minél inkább számított és tervezett (gyűjtött), annál kevesebbet nyújtott a föld, s neki annál többett kellett dolgoznia. (A ma ismert és elért végső pont, a W. Benjamin megfogalmazta árutársadalom s az ezzel járó árufetisizmus — egész a művészetig, a vallásig.) A rítusok és mítoszok viszont arról is tudnak, hogy a felszántott és megsebzett földet ki kell engesztelni. A gyűjtés ellenpólusa a pazarlás - vélik a zsugorodott szívűek, holott az örömteli pazarlás a szép fényűzés, a fényűzés pedig áldozat a fénynek, amitől a zuhanás, s a velejáró gyűjtés elszakított. A termés javát kell oltárra vinni. El lehet ezen töprengeni. A szántóvető ember is töprengő, s miközben szerszámaival irtja, és egy spirituális törvénynek engedelmeskedve, de a föld- anyának idegen törvény szerint kényszeríti azt a termékenységre, művének anyjával és művének tükrével múlhatatlan szerelemben összenő. Ki tudja, az a földre hajló láng, amit az egek szele füstté oltott, nem ennek a mély szerelemnek szóló olthatatlan áldozat-e? De miért a testvérgyilkosság? Közismert, hogy a költő, a nyelvben erősebb gyakran képes megválaszolni létünk gyökeres, a reflektív gondolkodással legfeljebb boncolható antinómiáit, így Byron Héber énekeiben Káin egyetlen pillantással, egyetlen szemben akarja látni mindazt, ami volt, ami lesz: „Mit bánom én, öröm vagy szenvedés, csak tárd fel halhatatlan létem”. És Baudelaire, akinél e tekintetben senki se lehet mérvadóbb: „Káin neme az égre tör, és földre veti Istent”. Az első idézet Káint a kísértés bűvöletében láttatja. A kísértés mindég ugyanaz: eritis sicut dii... És még egy, ami vele jár és amiről Kafka azt mondja: „talán nincs is más bűn, mint a türelmetlenség”. A türelmetlenség a kísértő almába oltott mérge. Byron Káinjának mindegy üdv, vagy kárhozat várja-e, csak egyszerre megláthassa az egészet, akár Isten. A halhatatlanság, az istenülés vágya hódító szédületté, égető méreggé válik. És Baudelaire: irányuljon a megragadás vágya akár Istenre, éppen mivel vágyával tárggyá teszi, a megragadásban meggyilkolja. A folyamat lépéseit követve látnunk kell, nem is lebet ez másképp. A kísértő egyetlen mozdulatot tesz, mindössze egyetlen ujjmutatás az Istentől elválasztó szakadékra. Valójában a kísértő az, aki Istenre, s ezzel a magunk nem isteni és nem halhatatlan voltára riaszt. Egyetlen ujjmutatással szakadékot hasít. Böhme minden bizonnyal azt mondaná: imaginációnkat méreggel beoltja. De 279
