Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.

hetett volna váltani, könnyeimet már elsírtam értük, ott vesztek el könyvtárammal, az első házkutatással nyomuk veszett.

Jól gyanítod, nem álltam meg a klasszika-filológiánál, szakaszról szakaszra a bölcselettörténet egésze következett, puskák/professzorok, vezetge- tők - és félrevezetgetők nélkül, mindig a magam konok feje szerint; és már tudtam, hova tegyem Pauler Ákost a maga neokantiánus idealista rendszerével, hova Korniss Gyulát, és last but not least, hova Szent Ágostont (Vass miniszter úr máig legszebb magyar fordításában olvastam, kiben, mellesleg, rokonszenvesnek találtam, hogy papi fejedelem létére a szép színművésznők a gyenge pontja volt...)

Bámulatos szellemi szabadságharc volt az is, Boulainvilliers gróf és kiterjedt társasága, bár forradalmi hatása a felvilágosodás ez első hullámának nem érvényesült, s nemzet- és vallásgyalázó, polgárpukkasztó pamfleteik hol a nemesi címer, hol az anonimitás védelmében lopakodva mint kuriózumok peregtek bele az annáleszekbe: akkor még ezekről a nagyszerű proto-encik- lopédistákról mit sem tudtam. Meg kellett elégednem az enciklopédisták felfedezésével, s agnosztikus lelkemnek ez a szellemi fóldség repeső örömet, boldog behajózást és biztos révbe érkezést jelentett. Az iskolás ismertetések, a népszerűsítő kompendiumok ideje nálam lejárt: letisztítottam az iskola- mesterek elfogultságát; a kompendiumból-kompendiumot gyártók értesület- lenségeit; a begyökeredzett nézetek vidékiességét a mesterek portréiról; mindinkább megerősödött bennem a gyanú, hogy csak az eredeti szövegnek hihetek, a kommentárok csupán a maguk pecsenyéjét sütögetik a nagy szerzők tüzénél. Megkezdődött a rektifikációk kora, mely azóta is tart: nem győzöm katalogizálni őket és nem szűnök ámuldozni elfogadott interpretációs torzulásainkon.

Voltaire könyvészetileg is értékes, híres-neves svájci, 72 kötetes Kehikiadásából borjúbőrbe köttetve ötöt a magaménak mondhattam, s igen szerencsésen válogatta össze ezt az ötöt a véletlen; közöttük volt kereszténységellenes vitairatainak jó ezeroldalas válogatása. Filológiai felkészültsége fölényes; intellektuális támadása kivédhetetlenebb, mint a Nietzschéé - aki kritikájában tajtékzó és gorombább ugyan, de pszichologizmusa heveskedő, s ami meg a történelmi tényeket illeti, a lényegnek mellétalál. Bűvöletének hatása alatt, akkor, magamtehetetlenül követtem Ferney fejedelmét szenvedélye sodrában, fel nem foghattam, hogy az écrasez l’infáme! harci szeker- céjének megforgatása után még mert valaki keresztény lenni, vagy az maradni - mit sem sejtve akkor még, hogy a világvallások történelmi léptéken élik le életidejük évezredeit s ezen az emberlépték átsuhanása olyan, mint a pille megvillanása lángközeiben. A zsidókereszténység könnyűszerrel megemészti és feledésre kárhoztatja a filozófus-pillék támadását (amilyen magam is volnék); ami végez vele, életidejének lejártához olyigen közel, az nem a támadók, hanem: önmaga befele-temetkezése. Hol anyagában szuvas csontsziklává rakódik. De nemcsak vele, Voltaire-remmel volt találkozásom, hanem sorra vettem barátait-ellenfeleit, kortársait; Diderot olvasása óta tudom, hogy a nagy garral handabandázó üres Sztanyiszlavszkij csak az ő színésztipológiájának az újrafeltalálója; majd a fogalmak új meghatározásainak lexikonba- rendezőitől, Bayle-tól D’Alembert-ékig az út logikusan vezetett a Nagy Francia Forradalom eredetvidékére s történetesen angol szerző, Carlyle népszerű

266