Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
akart felvenni, száguldoztak, mint a veszedelem, én meg csigalassan bandukoltam azon az országúton, amely az ún. Német Birodalmi Utak első próbaszakasza volt.* A szemem-szám elállt, én ilyen repülőtér-széles útóriást még nem láttam (kisközép-európai mucsai létemre: sem azt nem tudtam, hogy a német stratégiai csodautakhoz hasonlót a kilométerek ezrein keresztül láthattam volna az Egyesült Államokban - aminthogy arról sem volt halvány gőzöm se, hogy a sztálini cukrászsütemény-építészet a maga formanyelvét Chicago magasépítményeiről, újságpalotáiról, felhőkarcolóiról lopta). Hátába kerültem hát az én Mátkámnak, de ha azt hiszed, az motoszkált a fejemben, hogy majd a Szépséges Menyasszonyt hátulról odarohanva átölelem, a tenyeremmel befogom a két szép szemét és addig el nem engedem, amíg si- kogatva ki nem találja a Vőlegénye nevét - nagyon tévedsz. Levágtam azt a 25 km-t gyalog, de dögfáradt voltam; már messziről figyeltem a dóm kettős tornyát; de bizony alkonyatkor, mire beértem a rekkenő hőségben, a város is üres volt, s hogy egy oldalbejáraton beóvakodtam, a dóm is kongott az ürességtől. Túlságosan elcsigázott voltam ahhoz, hogy eljátsszam „egymás- ratalálásunk” elképzelt nagyjelenetét, már csak annyi telt tőlem, hogy végigvánszorogtam a tömérdek főhajón, leghátul a hosszú pádon becsúsztam a kuckó mélyére - ahol valami csigalépcső indulása fólébeterült - a kutya se látta, amikor ráemeltem a lábaimat is, végigfeküdtem a pádon és még minekelőtte a mennyekbevesző boltívek-zárókövek áldását kérhettem volna, azon minutában elaludtam. Aludtam reggelig. A Katalin Kerekén már betűztek az első sugarak és sűrűn táncoltak a porcicák a szivárványos sugárpászmákban, amikor felocsúdtam. Már sepregettek, nyitogatták az ajtókat; ügyet sem vetettek, s ha felfigyelnek rám - hát csupán mert a gyomorkorgásomat meghallják. Farkaséhes voltam. Mit sem gyanították, hogy éjszakára be voltam zárva a dómban és már én sem gondoltam vele. Kínzó éhségemről feledkezve, először, de nem utoljára, bebarangoltam minden zegét-zugát, „értő szemmel” szemügyre vettem minden visztáját, átlátásait, felmustráltam képeit, szobrait, kegytárgyait, gyertyámentomait. Felfedeztem azt a szarkofág-forma bronz-remeklést (vélném, valamelyik a nürnbergi Vischer-fivérek közül fecit), amelynek a fényképétől Édesapám Brock- haus-lexikonában kicsikoromban úgy féltem, hogy sírvafakadtan felosontam a főoltárhoz, résnyit felnyitottam a nagy triptikont és belestem képeire; becserkésztem a kápolnakoszorút, az üres sekrestyét, csak épp az altemplomba nem bocsátkoztam le - annál éhesebb voltam. Pedig az üzletnyitásra még várni kellett. Mint az óriás kotlós gunnyasztott a környező középkori házak tömkelegé fölött a dóm, pedig lépcsőzetesen előreugró konzolsoraikkal azok is többemeletesek voltak (ma már nyomuk sincs); kiértem e térre, körülöttem kicsattant a fény, zengett a világ. Igaz, visszasandítottam a dóm nyomasztóan fenséges kőtömegére, amelynek ismertem minden mérművét, támívein minden leterhelő pinnákulumát-toronykötegeit, hiszen rajzoltam, aminthogy a pillérkö- tegek vájolatos lábazati profilja is mind-mind a fejemben volt, s valamíg * Mint utóbb kiderült, a Frankfurt-am-Main-Darmstadt vo\t a Reichsau lobahn első szakasza, a Köln-Düsseldorf volt a második. 248
