Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
koriban szokatlan és merőben új volt, meglepte még a rendőrt is; a jó nép honorálta iparkodásomat, volt, aki bankót adott. Amilyen gyáva-ijedelmes elárvulás környékezett már kifelemenet a hajón, úgy bátorodtam fel - s szemtelenedtem el. Külön történet, te Lorcsi! Hogy mint tanultam meg szemfülesnek lenni. Előzékenyen kacagni a szakács sületlen tréfáin a vendéglő konyhája előtt, hogy dupla porció párologjon a tálon. A rendházaknál a sor végéről a sor elejére kerülni - mielőtt elfogy a jóféle. Eleinte a muzsikálással mindig összevertem a napi létminimumot, de a kisvárosokban már csak nyűg volt a nehéz hegedűtök. A fiatalság ezerszámra csak kerékpározott; én feltaláltam az autóstopot. München mellett a mercedeszes, bőrnadrágos bajor úrvezetővel volt némi „nézeteltérésem”: ő, a nagy kocsmai trakta után félreértette hála-közhelyeimet, a város után bekanyarodott az erdő sűrűjébe és értésemre adta, hogy szerelmi geijedelmével szeretne megajándékozni. Némi felvilágosítás után szétvert szájjal, vérző zsebkendőjét rajtatartva hagytam hátra, hogy kedvére átkozódjék, míg én az országúira visszatérek; még hallottam dudogálását, amikor egy másik, ugyanolyan Mercedest intettem le és annak kurta-bőr- nadrágos úrvezetője hitetlenkedve latolgatta újszerű prepozíciómat, hogy megajándékoznám társaságommal, ha egyfele mennénk; mire'magához tért meglepetéséből, már helyet csinált maga mellett. Akkor még voltak építész élményeim, olyan reakcióim: ámulva vesztem el a würzburgi püspöki palota gigászi lépcsőházában és nem győztem betelni a Tiepolo-freskók teatralitásával. Még regisztráltam Leo von Klenze neoklasszicizmusát Münchenben (és hóttracsodálkoztam magam „Az Elkárhozott Lelkek Pokolra Zuhanása” előtt, hogy ’mindössze’ 3-méteres vászon és a figurák sem emberfölötti, csupán játékbaba-nagyságúak, holott a reprodukció alapján ezt is, akárcsak a többi hasonló Rubenszet, egetverő óriástah/eau-nak véltem). Tátva maradt a szám a wuppertali függővasút láttán és kapiskálni kezdtem, miért becézik Hamburgot „Észak Velencéjének” (Hamburgot is); megmásztam a Das Deutsche Eck’ angyalos óriásemlékét belülről csakúgy, mint a napóleoni Népek Csatája lipcsei óriásemlékét, amelynek komor, szecessziós monumentumáról kardjukra támaszkodó Siegfridek kémlelnek a meghódításra váró világtájak límeszei felé... Ha elkezdem akkori kavalkádom képeskönyvét Kölnig és onnan, váltott lovakkal Svájcon-Észak-Olaszországon át haza, hát hol a panoráma jut eszembe, de nem tudok nevet adni neki, hol egy palotás utcakép, de nem tudom hova tenni... Berlinben láttam? vagy Rothenburgban? Aachenben? Torinóban? Nagy szemnyitogató volt: hozzászoktatott Európa léptékéhez és amikor 1938-ban, 12 napra (de már fizető vendégnek, polgári körülmények között) a világkiállításra elutaztam Párizsba, hát: kultúrsokk volt az is, a boldogság, a felfedezések kultúrsokkja, de léptékével nem ért készületlenül------K L És végül is amiért elindultál: megláttad-e? És mit éreztél? Kölnt. Meg hát, megláttam. Elképzeléseimben úgy tartogattam ezt a találkozást, mint a szerelmi nagyjelenetet: a kölni dóm és én - meglátjuk egymást, örömünkben sikoltozva egymás karjaiba esünk és ájultra csókoljuk egymást. Nem így esett, nem egészen így és, mint tudod, Karinthyval, „minden másképp van”. Az autóstop szeszélye felvitt északnak, jóval tovább, így hát előbb Düsseldorfot néztem meg s onnan gyalog indultam Kölnbe. Innen egy kocsi sem 247
