Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
a városban, amíg tarolta, négy-öt napra megszállt a garniban, szerény étkezőkben kosztolt és nemcsak hogy vasúti jegyre is futotta, hanem: önérzetre is. Foglalkozása volt! És ez érződött fellépésén. Más a jég hátán csak „megél”; ő a fókavadász eszkimóknak árult fagylaltból megmilliomosodott... Két évig járta az olasz világot és „világlátott”, embernyi ember lett belőle. Szögetütött a fejembe „Házmester” Sanyi története és elmeséltem kenyeres pajtásomnak, M. Jóskának. Iszonyúan belegondolta magát. Amúgy is, nem fölt a foga az építészethez és flegma képpel vette tudomásul, hogy mint az évfolyam legtehetségtelenebbjét, szánakozó tekintetek kísérik. Sokan nem is igen érték fel ésszel, miért ez az életre-halálra szóló barátság az évfolyamelső és az évfolyamutolsó között; honnan is sejthették volna, hogy ami bennünket összefűz, a könyvek világa és a kaland keresése - olyan, hogy édeskevés köze van a vitruviuszi mesterséghez. Éreztük a Nagy Kaland kihívását és meg- szégyelltük magunkat, hogy nincs félannyi merszünk se, mint amennyi „Házmester” Sanyinak volt. Lassan megérett bennünk az elhatározás, mostmár csak a módját kellett kieszelni - mivel patkoljuk meg az apostolok lovát és honnan kerüljön mindennapos meleg kanál a hasunkba. Némi megvetéssel elnéztünk filiszter társaink feje fölött, akiknek még ahhoz sincs a pucájában vér, hogy vakációban elmenjenek építkezésre, falazást tanulni. Mi viszont már a térképet tanulmányoztuk, hogy miféle nyolcas hurokban, merre-hol vakoljuk végig fél Európát. A hajó olcsó. Fel Bécsig-Passauig a Dunán, s aztán onnan tovább. Jóskának támadt az az ötlete, hogy csapjunk fel sapkázó dalospacsirtának, tanuljunk meg néhány népszerű olasz dalt, azzal, ékesen lallázva városról városra járhatunk, a tehervonat meg elég lassan jár, hogy a szemfülesek az állomás után felkapaszkodjanak az ütközőkre. KL És loholtatok a tehervonat után és felkapaszkodtatok? Várj a sorodra. A hat hétre tervezett sodródásból három hónapos nagy út lett Ausztrián át, Németországon fel s nagy ívben, Svájcon, Észak-Olaszor- szágon vissza: szakadatlan létrémület, ki-kitörő örömujjongás, lopások, mestercselek, rászedések, futások lélekszakadva, üldözöttség, huszárvágások, árokparti szeretkezések, undorgó verekedések pederasztákkal, örökös rögtönzés; éppen csak hogy hazaértem, s az egyetem újra beindult. A hajójegy Regensburgig szólt, de az is bolond, aki nem száll ki egy-két napra Bécsben, Passaunál. Egyikünk sem tudott olaszul, de aki, dalainkról, „kolduló olasz diáknak” néz, bőszen ráhagytuk volna. Bemagoltuk és órákig „próbáltunk” (magam az ordibálást a hegedűmön kísértem: az is jött volna); máig emlékszem, micsoda se-füle-se-farka halandzsákat rikácsolmásik. Hogy ápolja. Intézkedjék. Ez a negyedéves ijedelmes csavargás olyan volt mindkettőnknek, mint a halálugrás; de mindegyik a másikban valami biztonsági hálót látott. Most szembekerültem az igaz valóval: ez az én salto mortalém, ha lezuhanok, hát nem puhára esem. De az utat nem adhattam fel, semmiképpen sem: várt a Kölni Dóm. KL És szüleid? Nem próbáltak visszatartani? Lebeszélni? Szüleimnek nem szóltam. Mikor már messze jártam, akkor értesültek róla, hogy egyedül indultam el. Lehet köröztetni a gombostűt a szénaboglyában? Hosszúra nyúlna, ha mindent apróra elmesélnék, pedig volna mit. Dalosajkú olasz tudományomat hátrahagytam, de a hegedűmet, viharvert fatokjában magammal vittem. Kreutzert, Paganinit, Bachot játszani utcasarkon - ak246
