Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - HAJNÓCZY PÉTER EMLÉKEZETE - Hajnóczy Péter: Ló a keramiton (filmforgatókönyv)
A vasutasok énekelnek. Éneküket egy foszlott arcú cigány „kíséri” a hegedűjével. A lassan hömpölygő, dörgő ének és a hegedű hangja valahogy mindig aszinkronban van: mintha a cigány magának hegedülne, és a vasutasok ezt természetesnek találnák, és éppen azért tisztelnék a cigányt; ők is a maguk szeretettel teli, könyörtelen nótáját éneklik, bömbölik. A fiú még egy pohár pálinkát rendel. A pénzérmék csördülése a pultra helyezett, csorba szélű tányéron. Aztán a fiú lassan kilépked a vendéglőből. Hirtelen - a fiú képzeletében - tiszta, mély hangokkal feldördül a IX. szimfónia néhány taktusa. Aztán a csönd; az utca. A fagyos, havas, fekete fóldgöröngyök - a könyörtelen téli utca. Szomorú villanyoszlopokon halványan pislákoló sárga, irgalom nélküli villanykörték. A fiú útja az utcán. Lassan, óvatosan lépked, mint aki valami bűnéért fóloldozásért könyörög a havas fóldgöröngyöknek. Aztán a ház. A fiú óvatosan megmarkolja a kertajtó kilincsét, óvatosan lenyomja, belép az udvarra. Fagyott sár; érezzük - ez a föld valahogy az ellenségünk, tőle nem kell bocsánatot kérni, mint a havas, fagyott fóldgöröngyöktől, ez másfajta föld; FÉLÜNK! Macska oson át a fiú előtt az udvaron, nyugodt, magabiztos léptekkel, büszkén és közönyösen, mint maga a szabadság. A fiú biztos, határozott léptekkel halad tovább, megkerüli a házat, mint aki a ház fenekébe igyekszik - foszló vakolatú ház, apró ablakkal. Kulcsot húz elő a zsebéből, a zárba csúsztatja, megforgatja a kulcsot a zárban. Felkattintja a villanyt. Aztán ott áll a töpörödött, a láthatóan koldusszegény háztulajdonos. Köves, betonpadozatú helyiség. Vaságy, mellette a földön könyvek, szekrény, „sparhert”. Darabig nézik egymást, aztán a fiú késszínű hangon köszön. Az öregasszony lassan bólint, viszonozza az albérlője köszönését. Mintha tudna valami nagyon fontosat, mint a Tihanyban a tejet cipelő öregasszony: végigméri a fiút. Aztán eltűnik - egy kopott ajtó választja el szobáját a fiú „szobájától”, amely valójában konyha és egy valószínűtlenül hatalmas cserépbögrével lépked vissza. Két apró, ráncos kezében fogja, szorítja a bögrét, aztán átnyújtja a fiúnak a bögre forró teát. A fiú megfogja a bögrét - a kézmozdulat lassú, tétova kortyolni kezdi a teát. Az öregasszony fekete kabátján összefonva a kezét, mozdulatlan, rezze- netlen arccal nézi a fiút. 207
