Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)

ságösan puritán volt mindig, mondhatni korlátozott. Amikor először hallottam Mozart egyik szerenádját, a társaságomban ülő hölgyek pillantása csupa sóhaj volt és epekedés, s a fagottok hangja annyi derűt és tisztaságot árasztott, hogy az volt az érzésem: a kis kerti lugas emelkedni keid velem, és örökre vidám búcsút mondhatok a weimari szűk utcácskáknak - agyacskáknak! —, melyeknek huzatos kapuját intrika-kulcsa zárja s meredt ablakszemeikben áttetsző függöny a kárörvendö vigyor. A D-dúr divertimento fortisszimója ellenben már megzavarta fegyelmezettséghez szoktatott gondolataimat. Bevallom töredelmesen, békés polgárként inkább elviselem a kürtőkalap szorítását, semmint Beethoven zenéjét - tán csak Shakespeare szenvedélye oly nyers és bárdolatlan. Mindössze egyszer vállalkoztam rá, hogy szenvedő alanya legyek, de egyenesen irtózattal töltött el, mi- kéntha istállóba zárt lovak dübörög- tették volna a földet alattam. (Iszonyatát szánalmas mimikával festi alá, tekintélyét cseppet sem kímélve.) Egyszóval, a pontos célt nem ismerő, nyugtalanító egyének és dolgok valósággal beteggé tesznek. Emiatt igyekeztem biztos, hideg páncélzattal elzárni magamat mindentől, ami a természetemmel ellenkezik. Ezt időnként oly buzgalommal és merevséggel sikerült véghezvinnem — emlékszem, egyszer August, még kamaszkíváncsisággal, kézen fogva be akart vinni egy tébolydába; haragomban egy hétig nem fogadtam rezidenciámon tulajdon fiamat! tehát a kiválasztott keveseknek abból a gőgös elvéből kiindulva, miszerint a magasból kell szemlélni a világot, amely csupa tök- kelütöttböl és gyengeelméjűből áll, oly eredményesen védekeztem a rút, a riasztó valóság ellen, hogy az emberi szenvedés, a lélek színei és hangjai előtt vakká, süketté váltam; csak a szenvtelen, „égi” jelek, üzenetek jutnak el hozzám. (Kimerültén ül le az ágy szélére.) Pedig van, amikor már

csak a fájdalom tartja életben az embert. S nekem - mióta már! - semmi sem fáj. Ezen a téren Faustot is túljátszottam. Engem azonban nem áltat az ördög, hogy: „Van ám oly háziszer, mely ifjúvá igézhet”. Legfeljebb a poros szárnyaival az unott szalondalok és cukros daljátékok közönségével együtt tapsikoló, sznob őrangyalom vigasztal olyasmivel, hogy egy kis bolondozás megpezsdíti az al- vatag vért s a ráncos képen többet er, mint akárhány sminkelés.

LÁNY (feszült tartásban állt; hirtelen elszántam, saját magát is bátorító kacajjal) Hát akkor kezdjük a bolondozást! (Bohókás dalba fog; előbb csak a fejét billegetve hozzá.)

Volt Thulénak egy királya,

Ki a sírig hű maradt,

Reáhagyott a párja Egy színarany poharat.

(Felkapja a tálcáról a poharat; tánclépésekkel kísérve most már el is játssza a jelenetet.)

Sok dús torán e kelyhe Legdrágább kincse lett;

Ha ajkához emelte,

Szeméből könny eredt.

(Az öreg, kezében a fiaskóval, vele együtt fújja:)

Utolszor még rajongva Kiitta a tűzlevet...

(Közben kortyol egyet; mellé ment. Köhögni kezd, megszédül. A lány odaugrik hozzá, a derekánál fogva tartja, majd a hátát ütögeti. Hiába; az öreg nem tudja kiköhögni magát, rekedten hörög. Hagyja, hogy leültessék, lefektessék.)

LÁNY (szelíd dorgálással) Na ugye, megárt a mulatság!

ÖREG Ne búsulj (nagyokat szuszogva), ha berekedek, legalább vékonyabb lesz a hangom. Jobban tudom majd utánozni Lúciát. (Megpróbál felülni, elhárítja a lány segíteni akarását.) Nincs baj, amíg berzenkedik bennem az erő s a tennivágyás. (Vezénylésre emeli kezét, mint egy karmester.) Figyelj rám most. Elpróbálok veled egy párbeszédet. (A lány tartózkodó kíváncsisággal néz rá.) Nem ke]l félned, egyelőre nincs csókjelenet. Én a kell