Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Varga Imre: "Zárkózzon fel a nyugati kultúra hozzánk!" - Beszélgetés Beke Györggyel

jogcímen, hogy Maniu-gárdisták magyarokat gyilkoltak le Szárazajtán, Csíkszentdo- mokoson, Egeresen, Gyantán és másutt, kiparancsolták a román csapatokat, a román közigazgatást Észak-Érdélyböl. Megjegyezném, hogy Észak-Moldvába sem engedték vissza a román királyi közigazgatást. E két területen helyi hatalmi szerveket hoztak létre. Egyféle népi „önkormányzat” volt ez. A helyi kommunista párt vezette, az rögtön megszerveződött, megyénként egy szovjet tiszt volt a szuverenitás, de a kommunista pártot azért gyakorlatilag Bukarestből irányították. Csak éppen a királyi közigazgatást és a polgári pártokat nem engedték vissza.

A népi közigazgatásban édesapám előbb főszolgabíró Uzonban, a faluban, majd megyei főjegyző. Külön érdekes világ ez. Külön hadserege volt, népőrség, amely a honvédség egyenruháját viselte, a sapkarózsája viszont piros, helyi parancsnokok voltak, népi rendőrség, miegyéb... De végső soron játék volt az egész. A szovjet hatalmi érdekek játéka, de ekkor még nem láttuk. Mi mindezeken jó naivan a nép szolgálatát és a nép boldogítását láttuk. Amikor 1945 márciusában közigazgatásilag is Romániához csatolták Észak-Erdélyt, a Székelyföldön még évekig fennmaradt az autonómia egy-két nyoma. A népőröket beleolvasztották a csendörségbe, rendőrségbe, édesapám egy-másfél évig még a helyén maradt. Magyar fő- és alispánt neveztek ki, magyar iskoláink voltak. Egy darabig még a pengő is ment. Édesapám nyugdíjba vonult, hazakerült Uzonba.

Bár háborút értél, szép, nyugodt gyerekkorod lehetett.

Nekem viszonylag nyugodt gyerekkorom volt. Mindig magyar iskolába jártam. Az uzoni magyar református elemi iskolába, bár én katolikus vagyok. Édesapámtól örököltem a vallást. Édesanyám református volt. Három első unokatestvérem református pap. Kevés gyerek tanult a mi iskolánkban. Mert a falu magyar gyerekeit különféle csalétekkel átvitték a román elemibe. Szüleik adókedvezményt kaptak. Ha nem ment át, adóval sújtották. Ha sokgyerekes volt és áttért görögkeletinek, nyugdíjat adtak neki. Ezer módja volt a csábításnak. A statisztika szerint volt vagy két-háromszáz román gyermek Uzonban, egy szót se tudtak románul, nem voltak románok se hitükben, se meggyőződésükben, semmiben, hanem érdekből mentek át románnak.

Múltkoriban a református papnál átnéztem a negyvenes őszi áttéréseket, és megdöbbentem, hogy milyen sok rendes, becsületes barátom szülei voltak ortodoxok. Olyan volt ez, mint a reszlovakizálás nálatok, a második világháború után. Mind érdekből tértek át.

Én 38-ban kerültem be a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumba. Híres-nevezetes kollégium, ott is végeztem, 1946-ban. Bentlakó voltam nyolc éven át. Ez a kollégium, amelyik mondjuk az enyedihez, kolozsvárihoz vagy akár a Csíkszeredáihoz vagy a kézdivásárhelyihez képest fiatal, mert csak a múlt század közepén alapították, először négyosztályos, majd a század vége felé nyolcosztályos, követte a nagy kollégiumok, a nagy testvérintézetek hagyományait. A középkori latinos diákélet hagyományait követtük, latin nevű diák-tisztségviselőkkel, szigorú bentlakási renddel, bizonyos fokú önigazgatással (a felügyelő tanár nem szólt bele semmibe). A nagydiákok irányították a kicsiket, néha-néha alaposan el is fenekelték őket, ez mind hozzátartozott. Belső rend volt.

Ebben a kollégiumban 1942-43 körül megjelennek a magyar népi írók. Legelőször Móricz Zsigmond járt nálunk ’41-ben. Ezt azóta többször megírtam, nagy élmény volt számomra. Veres Péter is járt nálunk, Sinka is, Mécs László, a katolikus papköltő. Attól, hogy mi református kollégium voltunk, a katolikus papköltö nyugodtan jöhetett, nagy szeretettel fogadtuk. A Mikó Kollégiumban soha nem volt felekezeti civakodás. A népi írók, majd Szabó Dezső és Németh László könyvei (A minőség forradalma vagy az Egész látóhatár) kézről kézre jártak, ezek alakították ki a mi tudatunkat, nagyon fiatalon. Mi ’43-ban magától értetődő módon már a földreformról vitatkoztunk.

138