Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Varga Imre: "Zárkózzon fel a nyugati kultúra hozzánk!" - Beszélgetés Beke Györggyel
Nyilván, a magyarországi latifundiumokat akartuk felosztani a népi írók hatására, mert a Székelyföldön nagybirtok lényegében nem volt. A magyar nemzeti sorskérdések foglalkoztattak. A nemzetben gondolkodó és gondolkodtató irodalom kétségtelenül hatott valamennyiünkre. Mindenkire annyira, amennyire fogékony volt a közösségi ügyek iránt. Mondhatom, hogy a Mikó Kollégiumban sokkal inkább otthon voltak a népi írók, mint jó néhány más székelyföldi iskolában. Ennek köszönhető, hogy ’44-ben, az oroszok bejövetelekor ez a mikós gárda hamar bekapcsolódott a demokráciába. A jelszavaik ugyanúgy hangzottak, mint ahogy a könyveinkben olvastuk, tehát földosztás, demokrácia, a népszolgálat. Nevek sorát tudnám említeni, akik ma is, és a régebbi korszakban is, tisztességgel szoglálták Erdélyben a magyar ügyet. Domokos Gézától kezdődően Vékás Domokosig, aki kolozsvári fokonzul volt, Havadtői Sándor, aki most Amerikában pap, ő szobafőnököm is volt. A többi kollégiumok számarányához viszonyítva sokkal többen voltunk jelen a sajtóban, a művelődésben, az irodalomban, a közéletben az elmúlt negyvenöt esztendőben Erdélyben és részint Magyar- országon is. Azt mondod, hogy csendes gyerekkorom volt. Nézd, én azért nem úgy emlékszem. Kétségtelenül soha nem történt meg, hogy ne legyen vacsora vagy ne legyen ebéd az asztalunkon. A szüleim gondoskodtak, meg hát az a nyolc hektár föld gabonát, kenyeret biztosított. De szellemi nyomorban nőttünk fel. Nagyon kiskorban megszoktuk a kisebbrendűséget, a kisebbségi életet. Rendkívül nyomasztóan hat a családra, hogy az apám máról holnapra élt. Tönkrementek a szövetkezetek, tönkrement a Te- mesváry-féle szeszgyár. A választások idején már 10-12 éves gyerekként átéreztük, hogy mennyi gyalázatot műveltek el a magyarsággal a románok, a román pártok. Megalázott a román csendőr, a román jegyző. A székely faluban minden vezető tisztséget a románok töltötték be, akik éreztették, hogy ők az urak. Természetesen, mi egyetlen kiutat láttunk, hogyha Erdély megint Magyarországhoz kerül, és megszűnik az embertelen kisebbségi állapot. Mélységesen rányomta ez bélyegét a lelkünkre. Tehát nem úgy képzelhető el a mi vidéki középosztálybeli magyar sorsunk, mint egy keszthelyié, vagy egy sopronié vagy egy budapestié. Nekik soha ilyen gondjaik nem voltak. Legföljebb az, hogy a második világháborús orosz átvonulást hogyan ússzák meg. Nekünk az állandó kisebbségi sorsot nagyon fiatal korban meg kellett élnünk. Nem beszélve arról, hogy amikor 1938-ban bekerültem a gimnáziumba, a felvételi vizsgát román tanárok előtt kellett letennem. A magyar gimnáziumba úgy felvételiztünk, hogy egy idegen, román tanár vizsgáztatott le, ő szabta meg, hogy ki kerülhet be a Mikó Kollégiumba. Tanárok tudatosították helyzetünket. A Himnuszt csak csukott ablak mögött lehetett énekelni, annál inkább énekeltük. Aki nálunk a Himnuszt nem tudta, azt véresre fenekelték a nagydiákok, s ezt soha senki nem jelentette. Mert a Mikó Kollégiumból soha senki a másikat föl nem jelentette. Pedig a román rendőröknek elég lett volna, hogy március 15-én a konviktusban, az étkezőben a magyar szabadságharcról beszélnek a tanárok, hogy elénekeljük a Himnuszt, meg a Szózatot. Ez a román rendőrség számára elég lett volna ahhoz, hogy az iskolát bezárja. Mondták a tanáraink: vigyázzunk, nehogy bezárják az iskolánkat. Lényegében felelősséget kellett vállalnunk az iskolánkért. Ezért nem volt lázadás a Mikóban, a diákok zendülése a tanárok és a tanrend ellen. Vérünkbe ment, hogy az ilyen lázadás az iskolát semmisítené meg. A boldog gyerekkor így nézett ki, kisebbségi nyomorúság nyomta rá a bélyegét. 1940 után jött a háború, annak minden félelme. És a székelyföldi magyarságban ott élt végig a félelem, hogy visszakerülhetünk a románok alá. Nagy rettenet volt ez, megmondom őszintén. Soha nem volt teljes megnyugvásunk. Aki egy kicsit belegondolt, hogy hová változhatik a világ, nem volt nyugalma. Aztán 44 után jön a kommunizmus, amelyik mélységesen becsapott. Odaálltunk melléje, mert nemzeti egyenjogúságot ígért, és egy ideig úgy is nézett ki, hogy próbálja biztosítani, aztán tudjuk, hogy hová jutottunk a Ceausescu-korszakban. Ilyen volt az én boldog gyerm ekkor om! 139
