Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
KL Akkor...?! Nemcsak hogy tátva maradna a szád a rámcsudálkozástól, de mintha kitörölték volna, egyszeribe elfelejtenél mindent, amit eddig mondottam. És úgy is van rendjén, felejtsd el - felejtsetek el mindent, amit eddig mondottam, a babaember története marginális és érdektelen, az igazi történet a szellem világrajövetelével kezdődik és mi itt annak a küszöbére érkeztünk. Jártál-e már húsz-huszonegy évesen a Citadellán, lenéztél-e az alattad elterülő Budapestre úgy, hogy mintha ezer réztányért suholnának a levegőben láthatatlan kezek, a dobhártyád együttrezegne a Város hozzád felérkező zengésének diapazonjával? És hangnak ez amilyen szünös-szünhetetlen, kiterjesz- tetted-e tekinteted a városon túlra, ahol a világtányér nem másnak, tenéked terül el, de úgy, mint az ígéret Földje? És, továbbá, amely nemzedékről nemzedékre megkísért: ráébredtél-e a világ mirevalóságára? Arra, hogy a világ csak erre várt: ránk, hogy a miénk legyen, örökjogon. Megremegtél-e a látványtól egy filozófia bűvöletében, amely elédvetíti a legnagyobb kihívást, amiről fiók-félisten csak álmodhat és a győzelem medve-bőrére-ivó reményében és mámorában akkora felfuvalkodottsággal, oly bölömbika gőggel szemléled a „millimétereseket”, hogy „milliméteres emberként” tartod számon és annak csúfolod apád-anyád, minden embertársad és azt a sok-sok „csodaembert”, aki „nem meri vállalni végzetét”...?! KL Megijesztesz. Embert öltél? Ilyenné válik az ember a filozófus-demiurgosz sárgyúró kezében; és ha kell, akárcsak André Gide-nél Lafcadio Wluiki*, a fiatal kalandor, embert is öl, akárkit, hogy ezzel az action gratuite-tel bizonyítsa a végzetnek, hogy az Ő Embere. Persze ehhez a vandalizálódáshoz, e lélektani „kontraposzthoz” az a mérhetetlen naivitás is kell, amekkora dacos-akaratos elzártságban éltem: a közönséges élet, a sikerregények, slágerek, a cigányozás, a táncos világ oly tömény undorral töltött el, hogy ennek az undornak a rákpáncéljába behúzódva, semmi „lényegesről” nem értesültem. Nem kaptam fel az új slágereket, amelyeket az egész rajzterem üvöltött, nem sürögtem az egyetemi táncmulatságok rendezőbizottságában s mind e lényegtelenségekről tudomást sem vettem. „Víz alatt” éltem; bár víz alatti életemben is néha tudomást kellett vennem a „való világról”, ha vadul-„lébecoló” kollégám, a „kis Legeza”, roppant rajztáblájának mezejére hasig rámászva, ahol a korintoszi oszlopfő csigáit rajzolgatta, tele torokból belehasgatta a fülembe a legújabb slágereket; hol azt hogy Jön a lux- / jön a lux- / jön a luxusvonat // hozd a cső- / hozd a cső- / hozd a csomagomat”, hol meg a másik kedvencét: „a boldogság / unalmas már / egy éve nem voltam / az orvosnál”. Mikor odáig értek ő és társai a slágerparádéban, hogy „... és a csókot jobban érti már / mint én a csóktanár”, elmenekültem, ki a szabadba, fel a Gellérthegyre, hogy a Citadella mellől letekinthessek a világtányérra, és hallhassam a Város felszűrődő zenezengését; mert akkor még nem volt rajta derekamon az emberfogó villája annak a derékon (és torkon) ragadó filozófiának, amelyre céloztam: csak tisztálkodni mentem, kimosni fülemből a lárma-pernyét, az óbégatás akusztikai szeny- nyezését madárfüttyel, barlangcsenddel a barlangkápolnában, no meg azzal * „Un crime immotivé, continuait Lafcadio: quel embarras pour la police!... Q’il y a loin, entre Vimagination et le fait!... Nous sommes sur un pont, je crois, une riviére..." Fleurissoire ne poussa pás un cri... (André Gide, Les Caves du Vatican. Gallimard 1922) 114
